Kedvesek, annyira rég jelentkeztem! Más irányt veszek; az eddigi életvitel, gondolkodás, hozzáállás nyilvánvalóan - finoman szólva - nem jött be. :) A szabadidőm nagy részét alkotással töltöm. Persze kinek mi az alkotás, én rákaptam a kovászos kenyér sütésére (Ormós Gabi blogja páratlan, tanulmányozzátok!!!), az ezzel kapcsolatos mindenféle pékáru, amit kovásszal lehet elkészíteni, megalkotására.

A kovász él, figyelni kell rá, "etetni" kell, a vele készült tészta nagy figyelmet, koncentrációt, türelmet és rengeteg időt igényel. Ha úgy vesszük találtam magamnak egy célt. Célok nélkül az élet üres. Természetesen emellett nyilván gondoskodom a családomról, otthonunkról, végzem a munkám, de a sütés, az alkotás teljesen kikapcsol. Öröm, hogy hajnal 5-kor felkelek az előző napi kenyeret a pultra tenni melegedni egy órára, öröm este 10 órakor még pogácsát sütni. Alig várom az eredményt, és óriási büszkeséggel tölt el látva a végeredményt, mindig mosolyt csal az arcomra. És igen, ez az első olyan hobbim, ahol eszembe sem jut, hogy nem fog sikerülni, esetleg elégedetlen leszek. Eleve úgy állok neki, hogy tisztában vagyok a korlátaimmal, és nem várok el magamtól tökéletességet. A kudarc, a sikertelenség kizárva!

Miért is említésre méltó ez? Bármibe fogtam eddig, teljesen begörcsöltem, az esetleges sikertelen próbálkozással magamra sütöttem a "béna vagyok" bélyeget, ami egyenes út volt a feladáshoz. A kenyérsütésnél eleve tudom, rengeteg időt vesz igénybe, hogy megalkossak egy tökéletes kenyeret. Mire odajutok, kudarcélményeim lesznek, tiszta sor. Felszabadító végre így élni, gondolkodni valamire egyszerűen, nyugodtan, természetesen, békével. Olyan, mint egy terápia. A sikerélményeim pedig feltöltenek, önbizalmat adnak, ami hat életem minden területére. Az esetleges "visszaeséseim" is könnyebben kezelem.

A lényeg pedig, amiért ez a bejegyzés született, a pogácsám receptje amit egy régi kedves ismerősömnek ígértem meg tegnap. Az instán szoktam megosztani a fotóim, a feltöltés után néhány perccel elkérte a receptet :) Természetesen bárki sütögessen, várom a képeket!!! Drága Evi, íme :)

Kezdd az öregtésztával. kb. 8 órával a tészta elkészítése előtt - ez lesz a "kovászod". Előző nap nyugodtan főzd meg héjában a burgonyát, én 4 db közepeset főztem, a nettó súlya 250 g lett. Az alapreceptet a neten találtam. Leírom én hogy csináltam, eltértem a recepttől. 40 dkg Királybúza liszt - nekem már csak ez van itthon. Az ára hirtelen sokkos állapotba sodor, de a minősége hihetetlen, az állaga, színe páratlan, az elkészült finomság az eddigiekhez képest Michelin csillagot érdemel. A lisztbe tegyél 15 g sót (mi sósan eszünk), majd összemorzsolod: 15 dkg házi zsírral és 15 dkg vajjal. Nem fárasztalak márkával, amit szoktál használni. Beleszórod az 1 zacsi szárított élesztőt. A tejet kikevered 1 tojással és 1 sárgájával, majd hozzáadagolod. Gyúrás közben fogod érezni, mennyi tej/liszt kell még bele. Keményebb legyen egy kelt tésztánál. Fóliába csomagolod és mehet a hűtőbe, nekem 6 fokon pihent. Adj neki egy órát.

Utána jön a türelemjáték, a hajtogatás. Ebben a bejegyzésben rém egyszerűen le van írva, nem bővítem a bejegyzést, félek érthetetlen lesz. Mielőtt összehajtottam a rétegeket megkentem tejjel. Az utolsó hajtás után pihenteted újabb fél órát, és jön a szaggatás. Kb. 1,5 hüvelykujjnyi vastagságra nyújtod, ha férfi kezét nézed elég egy :) Begyújtod a sütőt, pihen a pulton a pogi kb fél órát. Sütés előtt lekened tojással, óvatosan ne folyjon le az oldalán. Ha szórsz rá valamit most tedd.

200 fokon sül, legalább 15 percig. A te sütőd lehet más, nekem gázsütőm van. Szépen felemelkedik, megpirul.

Igen, bonyolultnak tűnik, de nem az :) Imádni fogod, az eredmény pedig pótol minden munkáért, nem utolsósorban soha többet nem akarsz boltban pogit venni ;)

Autózás közben mindig figyelni szoktam a gyalogosokat, főleg sötétedés után. Hátha valaki nagyon fázik, elfáradt, segítségre volna szüksége (nyilván máskor is, de este a mínuszokban extra a figyelmem, lassabban is megyek). Múltkor visszagurultam egy nénihez, megkérdezni esetleg hazavihetném-e. Kedves reakciója alapján egyértelmű volt, ilyesmi még nem fordult elő vele. Rákérdeztem, miért van zavarban (!), bevallotta, ez igazán meglepte, és szívmelengető. Az emberek ma már nem olyanok, mint régen - hangoztatja minden felnőtt. Ó de utáltuk amikor a klassz családi ebédeken ezzel törték meg a varázst az "öregek"! Bezzeg a mi időnkben! Igen, bezzeg. Korom által (41) én is elmerengek néha; mennyire jó volt gyerekként, ugyan szigorú, de következetes, igazságos, és a maga módján egyszerű világban felnőni.

Kellemes nosztalgia fogott el, miután elpárolgott a mérgem. Amikor eljött az ideje a ház kertjének a szépítésére, takarítására, a ház lakói együtt mozdultak. A hólapátolást beosztották. Vitték egymás gyerekeit az iskolába, a szomszéd néni pedig figyelt rá amikor hazaért. Az emberek összefogtak, a szabadidejükben pedig igyekeztek időt szánni mindenkire a közösségből, evidens volt számukra, közösen kell tenni egymásért. "A teher is kisebb, ha többen cipeljük" - mondták. Pedig mindenki dolgozott, akadtak anyagi gondok, betegség, anyagi nehézségek, a maga módján ha leegyszerűsítem, szinte ugyanaz van, mint a 80-as években (a károgók figyelmét itt felhívnám a mondatomban a "szinte" szócskára...)

Mindenki használja a divatos kifejezéseket amiktől feláll a hátamon a szőr. A vesszőparipám a tudatosság, de ide sorolható még a szociális érzékenység is. Értem én, értem, de ettől még nettó baromság. Kiskorunkban ha nem vetted ki egy néni kezéből a szatyrot, bunkó neveletlen kis kölöknek tituláltak. Ennek tetejébe pedig, mire hazaértél anyád egy friss nyaklevessel jutalmazott meg, hiszen ő már hallotta a Mari nénitől mekkora szemtelen, neveletlen vagy, és szégyent hozol rá. Hogy is történt ez? A titok (ami akkor nem egy könyv volt, és mindannyian tudtuk); beszélgetni kell, figyelni egymásra. Ha szembetalálod magad egy másik emberrel, köszönj, mosolyogj, az üzletbe belépéskor hangosan "Jó napot"-tal köszönj (mert ha nem a nagyanyád mindenki előtt cibálja a füled), kérdezd meg a másikat hogy van, mit tehetsz érte... A felsorolás végtelen, folytasd kedved szerint. Az emberek szemtől szemben kommunikáltak, és egyértelmű volt az etikett, a tisztelet, az illem. Ezek az alapok már csak a múltból vissza-visszatekintő homályos kifejezésekké silányultak.

Mára teljesen elbutultak az emberek, fapofával teszik a dolgukat, átlépnek a másikon - jobb esetben, rosszabb esetben pedig észre sem veszik... Hogy jutott idáig az emberiség, honnan ez a rengeteg szemellenző, az önsajnálat, keserűség, rohanás? Arról meg vagyok győződve, ez nem magyar jelenség, globális, és nyilvánvaló egy hosszú folyamat vég(?)kifejlete. A kérdés lóg a levegőben; miért jó nekünk egyedül, ahelyett, hogy társakkal vennénk körül magunkat? Baráti beszélgetések, kártyázások, társasozás, egy csésze kávé a nappaliban, az OTTHONODBAN, nem a sztárbákszban vagy a kosztában! Az idő, amit eltöltesz azzal, hogy 1. odautazol 2. sorbaállsz 3. megfőzik 4. leülsz, mind pazarlás. Ráadásul az otthon melegében magunk által elkészített, baráttal elfogyasztott kávé sokkal ízletesebb, és még barista sem kell hozzá, csak szív.

Miért nem szakítunk egymásra időt, figyelmet, türelmet, és zárkózunk be a 4 fal közé, ezzel magányra ítélve önmagunkat?

Hogy fordulhat elő az, hogy meglepődik egy idős, totyogó, kedves néni azon, hogy segítséget ajánlanak fel neki? Mert az önző emberek le szokták szarni, sőt, még fel is vannak háborodva, ha lassan megy át a zebrán, vagy ki kell kerülni... A szakadó hóesésben bandukoló asszony, aki láthatóan szívesen hazaérne már... miért utasítja vissza egy másik nő által felajánlott fuvart? - Mert fél. A vasútállomás lépcsőn lecsoszogó anyóka miért mondja inkább, alig van benne valami aranyoskám, hagyja csak? Mert már megszokták, úgysem segít senki. A gyerekek miért oly' frusztráltak, flegmák, lusták? Mert vélhetően alig kapnak szeretetet. Annyira önző disznók lettek az emberek, mindenki azt gondolja ő a legfontosabb, ő dolgozik a legtöbbet, ő a legbetegebb, senkire, semmire nincs idejük. 0/24 magukkal, a saját gondjaikkal, bajaikkal, és persze akár örömükkel vannak elfoglalva. Így nem veszik észre a körülöttük élő többi embert (és persze ide sorolhatnánk az állatokat is), vakok lettek más gondjára-bajára, életére. Sem bánatot, sem örömöt nem osztunk meg egymással. Azt gondoljuk mi vagyunk a legügyesebbek, nekünk ne mondja meg senki, mindent meg tudunk oldani, a másik le van tojva. Az ördögi kör pedig már majdnem bezárult azzal, hogy ez egy általános, "normális"(?) felfogás lett.

Képesek vagyunk visszatalálni a helyes útra? Illetve, akarunk? Sokkal több volt a mosoly, a teher kevesebb, mert megosztottuk egymással, ahogy a feladatokat is a családban. Egy falu élete attól könnyebb, mert összefog apraja-nagyja, mindenki beleteszi a maga munkáját a közösbe, az ügy érdekében. Legyen szó favágásról a szomszédnak, a gyerekekre vigyázni ha úgy hozza a szükség... ezer és ezer apróság. Az utcákon nem jellemző a szemét sem, észrevetted? Ahol jártam patyolat tisztaság volt! El vagyok ájulva! A szemét persze már egy következő bejegyzés témája...

Mindenki szálljon kicsit magába, üljön le egy nyugodt sarokba, és tegyen fel néhány kérdést magának, majd válaszoljon rá - teljesen őszintén. Nem hallja/látja senki, viszont reményeim szerint beindít egy folyamatot, és hatással lesz ránk - mert így nem maradhatunk.

Biztos jól csinálom/nekem van igazam? Hogyan lehetnék jobb annál, amilyen most vagyok? Mit tehetek érted? Hogy javíthatnék az életemen / életeden? A környezetemet hogy tehetném szebbé / jobbá?A válaszokat megkapod, talán álmodban... Járj nyitott szemmel, figyeld ki hogy viselkedik. Hiszen a tanult minták adják az alapot, a többit pedig mi tesszük hozzá. Akarjunk mást, többet, jobbat, szebbet!

"Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban" Mahatma Gandhi

Könnyű egy idegennel, baráttal, utassal a vonaton kedvesnek lenni. Villantok egy mosolyt, váltunk néhány szót, ő ezáltal emberinek, jónak, kivételesnek lát engem. Különlegesen ragyogok, mint az októberi meleg napfény bőrömön. 

Kivételes, egyedi. Ezek a szavak visszhangzanak fülemben újra és újra, szám sarkába mosolyt ragasztva. Én! Nekem mondta! Sosem hinném el, igazán, eddigi 41 évem alatt nem akadt olyan ember, társ, ki ezt el tudta volna velem hitetni egy röpke pillanatnál hosszabb ideig. Még ha meg is köszöntem a jóleső bókot melyre minden érző szívű ember vágyik és vár, sosem vált részemmé. Oly rövid ideig maradt csak velem ez a csoda, mint egy kolibri szárnycsapása.

Mégis, miért hiszem el könnyebben egy idegennek azt a kedvességet, figyelmességet, ami bensőm mélyéből természetességgel fakad? 
Mert ő nem ismer. Ismeretségünk csak pár pillanat óta tart, sérelmek nem gyötrik, lelkét nem mardossák általam okozott sebei, szíve ugyanolyan nyugodt ritmusban ver ha meglát. Hisz' nem ismer. Tüskéktől mentes, fájdalmas hegek nem tarkítják bőrét, homlokán mély ráncait minden bizonnyal saját életének megpróbáltatásai szántották, nem én okoztam neki. 
Nem ismer. Számára ebben a pillanatban szinte hihetetlen, tudok hazudni, bántani, tartós, fájdalmas szenvedést okozni, igazán rossz ember lenni. Csak az a pillanat marad meg benne, mikor mosolyogva mellé kéredzkedtem, talán még a munkahelyén is elmeséli, esetleg a szeretteinek este a vacsoraasztalnál. 

Mégis mikor tűnt el ajkam sarkáról mosolyom? Hova tűntek a mély érzelmek? A könnyek, a heves szívdobogás, kézremegés?  Mikor vesztettem el érzelmeim? Talán a gyógyszerek teszik ezt velem? Képtelenség. Mindhárom fehér bogyó arra hivatott, hogy felrázzanak, támogassák fizikailag a boldoggá törekvésem. Mégis, a hatás elmarad, döcög. 

Mégsem a bogyók? Így ismét tükörbe kell nézzek, hibákat követek el, esetleg mégsem akarom eléggé a "jobb lét"-et?! Hiszen már részemmé vált agyagszerű arcom, fakó bőröm, a lelkemet páncélként védő súlyfeleslegről nem is beszélve.

Családom, barátaim szeretettel teli hangját hallva új remény éled bennem, mégis értékes vagyok. A holnap hajnali ébresztőnek újra értelme van! Majd ez az érzés amilyen gyorsan jött huss, el is repül... 

Miért?

Izzik a parázs, hevíti szíved acélhúrjait, készül saját kalitkád. Nagy műgonddal, aprólékos mozdulatokkal, hol óriási, erős csapásokkal vágsz az üllőre, később visszaveszel a lendületből, a lényeg, minél erősebb, tartósabb legyen. Tisztában vagy vele, lovagod érkezik hamarost, a lódobogás lassan kúszik a füledbe... egyre hangosabb... szíved dobban... tudod, ő az, ki ellen védekezel. Siessünk, hamar, ez a kalitka létfontosságú, mire a paták robaja szinte szétrepeszti dobhártyád már a lakat is rajta kén' legyen, kulcsa gyomrodban. 

Páncélja zörög, lova lihegve fújtat, izmai remegnek. Szíved dobban, egyet, kettőt, majd heves zakatolásba kezd, megállíthatatlanul. Mindig ez van, teljen el néhány év, nap, hónap, az idő végtelen. Őt látni pontosan ugyanolyan, még ha évtizedek múltán is leltek újra egymásra. Búgó hangja cirógatja füled, selymes keze pontosan beleillik a tiédbe. 

DE NEM, nem engeded el magad. Azt hiszi játszod az eszed, kéreted magad, valójában csak félsz, mi lesz ha érzelmeidnek szabad folyást engedsz, kimutatod amit bensődben érzel. Újra és újra megsérülsz... már megtanultad, ha szíved ajtaja tárva nyitva, védtelenül állsz minden ember előtt. Megacéloztad magad, jöhet hát, aminek itt az ideje. Tudod, nyeregtáskájában a kard, mely pillanatok alatt lepattintja a lakatot, hiába minden. 

Vége szakadt már abban a pillanatban, mikor megláttad magad csillogó, mosolygó szemében. Sosem lehettek egymáséi, most és mindörökké, amíg világ a világ. Mégis, évtizedek múltával is akár csak pár órára, de találkoznotok kell, bizonyságot szerezni róla, ha mégis úgy alakul, ott vagytok egymásnak. 

Ő is másé, te is másé, halálra ítélt kapcsolat, már köröz fejetek fölött a keselyűhad... Azt kívánod sose legyen vége ennek az estének, olvadjon páncél, törjön kalitka, izzon hát a levegő!

Csak most, csak még egyszer, utoljára, szeress. Utána kilehelem lelkem, visszazárlak szívembe...

Ti is látjátok ezt a plakátot lépten nyomon? Országunk élén évek óta trónoló vajda családot támogató, keresztyén értékeket ránkerőltető újabb agymenése ez. A tegnapi otthoni családi cirkusz után azt kell mondjam, gondoljuk újra kedveskéim!

Minden történet úgy szép ha teljes, egész képet alkot, így hát kezdem az elején. Franc se emlékszik már miket írtam le Nektek eddig, és nyilván akadnak új látogatók is, nem kell visszalapozni ÁdámÉváig a blogomban. Mozaikcsalád vagyunk, neki van egy 16 éves fia az előző kapcsolatból, nekem egy 14 éves lányom . A kor a legsúlyosabb ebben a mondatban - nyilván nem az enyém (ja, 41). A gyerekeké. AZAGYAMELDOBOM ettől a két kamasztól! Mindig meg tudnak lepni, halálra szivatnak és a maradó hajam is lassan teljesen őszbe hajlik nekik köszönhetően, s a fodrászom örömére :) Drága Édesanyám mindig mondta, visszakapoménezt még!, hát ez most már nem is annyira vicces. Jobb napjaimon ajkam sarkában gúnyos mosoly bujkál, faszán lazán elvagyok és nevetek is rajta hogy kamaszaim vannak és peeersze ugyanazt csinálják velem amit én az anyukámmal. 

Először is, az én anyukámnak nem mozaikcsaládja volt. Már itt sántít a sztori. Két saját édes gyermeke, és egy élettársa. Bammmmm. A nevelőapám otthon volt, délután hazajárt, a közelben dolgozott, és akáhogy is de az életünk aktív részese volt, döntéseiket közösen hozták meg. Édesanyám "háztartásbeli"-ként élt, mindig ott volt nekünk. Nnnna még egy eltérés. Kirándulgattunk, mások életének részesei voltunk, házibulikat rendeztek anyuék, eljártunk családi ebédekre, zajlott az élet körülöttünk. Na és ezzel azt hiszem le is írtam miért nem rohadtul ugyanaz az én életem. Ők egymást FIZIKAILAG ÉS LELKILEG IS támogatva éltek, mondhatni "ott voltak egymásnak". Mindezek után kijelenthetem teljes biztonsággal; lehet, a kamasz gyerekek ott vannak, de nekem teljesen más megküzdeni ezekkel a gondokkal, megemészteni, megoldani, felülkerekedni, mint neki. Volt gyerekszobánk. Jöhettek hozzánk. Mentünk másokhoz. Ha akartunk sportoltunk. Volt nagymamám, akinél a hétvégéket töltöttem szabadon, kiereszteni a gőzt és igen, elszabadulni otthonról, ezzel megszabadítva édesanyám magamtól. Helyénvaló a megállapítás; mennyire más volt a mi időnkben! Persze nem a szocializmusra célzok és nem arra, hogy eltelt néhány évtized, egyszerűen másképp éltünk, más értékek szerint, a család egy asztalnál ült hétvégenként, a problémákat megbeszélték, megoldották közösen. 

Millió darabra tört már az életem így is, a családomé szintúgy. Tegnap, azzal a pofonnal esett darabokra, végleg szívem, lelkem, testem, és fogyott el a türelmem. Elérkeztem ahhoz a válaszúthoz, amikor el kell dönteni mit teszek, hogy kezelem tovább, mert NINCS TOVÁBB. Ennyi volt, értelmetlen mindeddig is, széllel szemben hugyoztam, csak elhitettem magammal, minden egyes alkalommal, ádehogy, rossz napom van én gondolom rosszul fáradt vagyok blablabla.... A nevelt fiam sokadjára hazudik nekem, már lopott  tőlem, megbántott ezerszer, keverte a szart a hátam mögött. Mondhatnánk ugyan, csak gyerek, azért sajnáltatja magát a nagyszülőkkel, mert akkor ott megkapja amit esetleg tőlünk nem. Ahham, ezt mondom már jó ideje, de időközben más a súly, a következmény, és az érzés utána. Én is öregszem, fogy a türelmem, és ahogy a sebészem mondta, hegesedésre hajlamos vagyok - ahányszor a hátamba vágják a kést annyiszor jó vastag csimbókos undorító heg maradt utána. Már nincs ép bőröm. 

Igen, a lányomnak is vannak húzásai. DE, 1. ő az én vérem, test a testemből, lélek a lelkemből 2. lány 3. messze nem enged meg magának annyit, amennyit a fiam. Mérföldekre lehet mérni a távolságot. S ez nem elfogultság, egész egyszerűen százszor különb. Nem, nem tökéletes, teljesen más. Mert lány, r-go simulékonyabb természet, illetve neki legalább van annyi esze, hogy befogja a száját ha úgy adódik itt az ideje, alkalmazkodásra mutat hajlandóságot ÉS képességet, ellenben a fiammal. A fiam bazmeg faltörő kossal ront az emberre, mert olyan rohadt nagy az egója, csak tudnám mi a francra. 

Két harcos erős kamasz gyerek mellett a párkapcsolatom pedig mindennek nevezhető, csak pont annak nem. Lakótársak vagyunk anyukám! Megértem, azaz megértettem, felfogtam jó sokáig (12. éve vagyunk együtt!), azért dolgozok ennyit mert... a jövőnk fontos, legyen valamink, haladjunk előre, stb. Namármost ezzel semmi gond nem lenne, hiszen ez a lényeg, mindenki azt teszi. Cél, fókusz, előre. Azonban - javítsatok ki ha tévedek!!! - azt gondolom, ha megvan a közös álom, azt csináljuk együtt, beszéljük meg. Legfőképp az anyagiakat. S itt a kutya elásva; pénz volt-van-lesz, nem nélkülözünk. Aki dolgozni akar és tud, megkeresi amit szükséges. Eljött azonban egy pont a párom életében, mikor úgy érezte úgysem lesz soha semmije (E/1), mert ez a pénz arra úgysem elég, nem fog összejönni. Hát, egy ismerősének a motorját sikerült megvennie néhányszázezer forintért. Bámm, összeomlottam. A pontos reakciómra az agyamra borult füstköd miatt nem emlékszem, de utáltam, hogy kész tények elé állított. Egész konkrétan; gyere pattanj be mellém a teherautóra,elmegyünk az Ákoshoz. Ákos pedig érkezésünk pillanatában kigurította a MÁR LEFOGLALÓZOTT motort és tolták fel a kocsiba. Agyam eldobtam, köpni nyelni nem tudtam. Igen, szép a motor, megy, debazmeg! Tényleg ezt kell csinálni, kész tények elé állítani és elkölteni ennyi pénzt ukmukfukk? Mikor számonkértem a válasz; ő jót akar, legyen élmény, el tudjunk menni motorozni, közös program. Szívem kissé megenyhült, hiszen micsoda egy elégedetlen picsa vagyok akinek ez se jó?.... Szívem meglágyította egy nekem vásárolt kis robogóval - amit azóta is használok, imádok! -, de ettől függetlenül soha nem tudom elfelejteni hogy kihagyott a döntésből. A hátam mögött leszervezte, megbeszélte, eldöntötte. Nekem maradt a végkifejlet. Azóta ez már számtalanszor előfordult, megannyi helyzetben és óriási összegekkel kapcsolatban. A dolog csattanója; az eltelt ÉVEK alatt azt hiszem 3szor vagy 4szer motoroztunk együtt. Ennyit a jó szándékról. Erre sem ér rá, és nem azért mert valóban nem tehetné meg. 

Így már kristálytiszta a kép, és teljes egész, családom mindhárom tagját látjátok. Szándékosan kihagytam magam. Nap nap után azt kérdem magamtól; mit tegyek még, hol rontottam el, hogy lehetnék érdemes a szeretetükre, mitől érdemelném ki hogy szeressenek, öleljenek, figyeljenek rám? Hogy a családom körében ne azt érezzem, egy megszokott bútordarab vagyok aki mosfőztakarítrendetrak utánuk? Igen, sok rossz pillanatom van. De mindenkinek. Igen, sokszor rossz a kedvem. Kinek nem? Igen, depressziós vagyok. És? Küzdök vele és változtam. Bipoláris. És? Komolyan, ezek minden 3. emberre jellemzőek, mindenkinek vannak rossz napjai, lehangolt néha, szélsőséges érzelmei vannak, vehemensen reagál helyzetekre, indulatos, dühös. Nyilván velem sem könnyű, de tényleg azt érdemlem, átnézzenek rajtam, ne vegyenek tudomást rólam és a szavaim csak úgy elhussanjanak a füleik mellett, mint egy pillangó apró szárnylibbentése? Huss és nem is tudom, hallottam valamit?....

Fasz feláll, ész megáll. Fiamnak tegnap randija volt. Fél 7-re gyere haza. OK, szia! Órámra pillantva ijedten nyugtáztam, 7 óra elmúlt! Pánik. Holagyerek? Telefonja lemerült. Sötét van. Nem szokott késni, max néhány percet azt is kimagyarázza. Hívjuk a lány apukáját, aki jelenleg Münchenben van... fogalma sincs. Gyors körtelefon, a gyerekek megvannak, a lánynál vannak a kapuban. Idő: 19:10. Időközben beültem a kocsiba, amúgy is mennünk kellett volna valahova. Párom RÖHÖGVE nyugtázta, jaj megvannak minden oké, én már indultam volna a gyerekért. Jaj ne menjek már, beégetem a lány előtt. Hát ki a francot érdekel? Mit képzel magáról hogy már akkor jár haza amikor akar? INTÉZED AHOGY AKAROD, padlógáz, indulás a ház irányába. Sem ott sem útközben sehol a gyerek. Telefon egymásnak, oké, menjünk haza, csak megjön. Megérkeztünk, eltelt kb 15-20 perc, gyerek sehol. Majd mintha MINDEN KURVÁRA RENDBEN LENNE Sziasztok! vidáman köszön az ajtóból. HOL A FRANCBAN VOLTÁL???? Hát a D....nál! Még neki állt feljebb!!!! A füstköd egy pillanat alatt leereszkedett az agyamra, megbuggyantam, és kapott néhány anyait. Mégis mi a francot képzel? Higgyétek el, ez már a sokadik eset amikor még neki áll feljebb, szemtelen, lusta, visszapofázik és amúgy is érezteti, azt csinál amit akar. Igen kisapám, de egyelőre se házad, se jövedelmed és ha pénz kell még mindig tőlem kuncsorogsz. R-go a minimum amit megtehetnél az az alázat, már csak azért is mert az (mostoha)anyád pénzel, többek közt. 

Másodpercek leforgása alatt ő is dühös lett - nyilván - és védekezésből átment támadásba. Emelte a kezét. Megláttam a gyűlöletet a szemében. 

Ami ez után jött mellékes. Azon gondolkodtam vezetés közben, vissza 2 padlógáz, a szalagkorláton szépen át tudnék repülni, a biztonsági öv sem számít ilyen magasságból. Párás szemmel vezettem végig a félórás utat, teljesen értelmét vesztette minden. 12 év. Lemondás, áldozat, hallgatás, kompromisszum, tolerancia, változás, változtatás, alkalmazkodás - folytasd a sort. Megtagadtam önmagam, szembe mentem ennen bensőmmel, szívemnek hazudtam, lelkem elnyomtam, csak még egy kicsit kifacsartam magamból. Csak még ezt a kicsit bírjuk ki, hamarost jobb lesz, kisüt a nap életem egén. Eltelt 12 év. Emberileg szinte ugyanott tartunk.

Itt állok, két kamasszal, melyből eggyel közöltem tegnap vége, befejeztük, ha kell valami van két nagyszülőd a szomszédban és ott az édesapád. Nem tehetem ezt magammal, és a lányommal sem. Századjára állok ott, lépni kell. Nem foglalkozva anyagiakkal, biztonsággal. Annyira elfáradtam már a széllel szembe hugyozásban, bűzlök bazmeg és a mosógép is elromlott. Mi értelme megannyiszor áldozatot hozni, ha ez nem vezet eredményre, előrelépést pedig nem tudunk felmutatni? 

Mikor ezt számonkértem a páromon, válasza annyi, hogy elkezdi felsorolni a megvett autókat, kifizetett adósságokat, stb. Ahham. Autók. Melyiket is kértem? Egyiket sem. Olyan, mint egy gyerek, mindig kell valami új, amit megszerez. Ő ebben éli ki magát. Nem is tudom mennyit vett már. Jelen pillanatban is van néhány darab, ebből 2 az enyém, azaz 1, mivel a másik kb egy éve áll és várja a váltócserét. Na mindegy. Ezek nekem bármennyire is szeretem, tárgyak. Nem változtatják meg az életkörülményeim, ugyanúgy nem vár szeretet, ölelés, csók otthon, egyedül ebédelek, nincs szexuális életünk mert hulla fáradt mindig, állandóan hívják telefonon, nem tud nemet mondani és egy ésszerű határt szabni.

Most hagyjam ott? Észhez tér vajon? Onnan már nincs visszaút! 

Belegondolva, sokadjára állok ez a válaszút előtt. Bátorságom pedig nincs meghozni azt a döntést, amire szükség volna mindannyiunk érdekében.

A múlt heti szabim óta ki vagyok cserélve! Tudtam, szükségem van a pihenésre, a nyugira... csak néhány nap távollétre, a napi rutintól távol.

Az ébresztőóra távoli rémálom csupán, lazulás van, nincs kötelesség, de! túlagyalás sem. Hiszen állandó a küzdelem, ésszel, tudatosnak maradni, koncentrálni arra, mennyire jól érzem magam, amit már rég megevett a fene ha irányítom, fókuszálok és akarattal gyűröm magam alá a lelkem... 

Tudatosság. Akarat. Már a szavak hallatán égnek áll a hajam. Mára sajnos divattá silányult, rég elvesztette valódi, sűrű, erős tartalmát, azt amit valóban sugallni szeretnénk. Manapság mindenki tudatosan eszik iszik alszik vásárol - ó a tudatos vásárló a kedvencem! -, s egyáltalán annyira erősen kontroll alatt tartja az életét, szinte tökéletes. Pillanatnyi hiba, defekt, késés, egy porszem sem kerül ebbe a csittifitti gépezetbe, hiszen TUDATOS. Számomra ez a szó mást sem jelent mostanra, mint olyat tenni amit muszáj, amit kell, kötelező. Hiszen ha jó valami, ösztönből teszem, cselekszem, gondolkodom. Minden más ezen kívül csak irányítás, akarnok viselkedés, erőszak. 

Mennyivel könnyebb lazábbra venni a béklyót, mit magam köré tekertem, s már fojtogat? Ugyan mi lesz ha meglátják, sírok? Ember vagyok, millió érzelem suhan át agyamon nap nap után. Két szemöldököm közti barázda elárulja, megannyi gondom akad, folyton igyekszem megoldani őket, egyiket a másik után, nincs nyugtom. Még álmomban sem... előfordult, hálát adtam amiért fél órával hamarabb ébredtem, így senki sem látja a _szakadékokat_ ! Veszett álmom lehetett annyi szent! 

Ha egy vászonra kéne festeni egy napom, a szivárványon nincs annyi szín amennyit én rálehelnék... megszórnám csillámporral, lakkal fedném, s még így sincs annyi dimenzió... Egyszer fenn, egyszer lenn, ilyen ez az élet, a lelkem, az állapotom. Most élvezem a kipihentséget, lelki békém, egyszerűen átadom magam ennek a páratlan nyugalomnak. Teljesen feltöltődtem a tájjal, az illatokkal, színekkel, mosollyal, különleges ételekkel, az autóm hangjával, a párom mosolyával, gyerekek nevetgélésével, kamaszkodásukkal. Mindezzel azt szeretném sugallni, el kell engedni a dolgokat. Képtelenség kontroll alatt tartani mindent, mindenkit. Így magam hajszolom az állandó elégedetlenség gödrébe, kudarcélményeket teremtek magamnak, hiszen úgysem sikerül minden. 

Egy célom van; érezzem jól magam. Valami rosszul sikerült? Legközelebb jobban csinálom. Kövérnek érzem magam? Hát kevesebbet, jobbat kell enni. Rossz otthon? Hát kimozdulok.

Leegyszerűsítettem a dolgokat. A fenszi divatlapok, edzők, instasztárok, jútyúberek szerint legyenek céljaid, rövidtávú feltétlen, és azokat meg tudod valósítani. Én pedig amondó vagyok, egyszerűen csak élvezni kell az életet, végezni a dolgunkat, a jövőt pedig éppen annyira érdemes csak birizgálni, amíg kényelmes. Görcs, elvárás, rinya nélkül, mert a TUDATOSság által marhára nem fog jobban sikerülni, csak rágörcsöl az ember és ugyanott van mintha lazán fogja fel, egyszerűen teszem a dolgom és alakítom amit kell (igen, egy mondaton belül váltom a ragozást, de már annyiszor átírtam, higgyétek el jobb így... :)).

Lazaság van. Chill. Relax. Úgyis jól alakul minden. 

Csendben vagyok jó ideje, pedig annyi mesélnivalóm akad. Napi szinten futnak át érzelmek testemen, lelkemen, szívemen szinte észrevétlenül, előzmények, okok nélkül. Fakó lelkem időt sem ad ezek feldolgozására, már huss, érkezik a következő. Millió alkalommal megtehettem volna, fürgén jegyzetelek, majd amint lehetőségem van rá kiírom magamból, megosztom veletek az érzéseim hátha tudjátok min megyek keresztül, és terápiám részeként akár csak megbeszélni - még ha tudom nincs oda-vissza párbeszéd. Látván a statisztikákat, hányan nyitottátok meg a blogot ad egy nagy löketet, mégsem süketelek a levegőbe. Akad ember a világon, akit érdekel a mondanivalóm, nem csak falrahányt borsó.

Megtanultam élvezni a csöndet. Most épp ülök a szépen kitakarított házban, egyedül a kis laptopommal, pötyögök, hallgatom a kedvenc zenéim. Élvezem a tűz pattogását, a hangulatvilágítást és nektek mesélek. Oly' messze van tőlem a magány, bánat, elkeseredettség, mint Akkon Jeruzsálemtől. Áldott ez a béke, élvezem minden egyes pillanatát. Kortyolok egy nagyot a borból, amit két napja hoztunk Egerből, szinte az orromban érzem a dohos pince szagát, minden porcikám átjárja az aranyló, lágy napsugár, látom magam előtt az előző napi hegyi ösvényt,  érzem a frissen feltúrt avar illatát, hallom a vaddisznó csörtetését, a patak csilingel a fülemben, arcomat még mindig simogatja a friss, lágy, őszi eső. Elhatározásom kitart, nem_vagyok_hajlandó foglalkozni más érzésével, bajával, a párom épp fázik, fájlalja a fülét. Beül az autóba, vár.

Mosolygok, imádom az életet. A napfényt, az esőt, a szürke eget, a kihalt tájat, minden egyes mozzanatát az életnek. Hiszen itt lehetek, megadatott ez a két nap pihenő, amiért csakis hálás lehetek. Most, nyugodtan, a hétköznapok zajától, csörtetésétől, feladataitól, munkahelytől távol természetesen, nyugodtan lehetek ÉN. A mosolygós, kiegyensúlyozott, kedves, valaha volt _majdnemmindig_ türelmes NŐ. Gátlásoktól, szégyentől mentes, elégedett az életemmel, kudarcaim súlya nem nyomják vállam, ferdítik gerincem. Merek élni, mosolyogni, kiejteni a számon mit szeretnék, örülni apróságoknak. Megtaláltam magam, a rég elveszett ÉNt. 

Bebizonyítottam magamnak a tényt, egyáltalán nem változtam meg. Eltemettem az őszinte énem, szívem, lelkem, sőt, még taposok is rajta nap nap után pusztán a megélhetésem, a kapcsolatom, az anyagi biztonságom, a majd egyszer lesz valamink életet féltve. Tudatosan, akarattal, bár a legjobb szándékkal taposom magam a szarba. Nap nap után. Juditommal beszélgettünk már erről, és a Kati barátnőmmel akit régebben ismerek szintúgy, és mindketten egyetértenek abban, megmérgez a környezetem, az életem amit élek és ahol élem. Sebaj, én döntésem benne maradni, mert még él bennem a remény a szebbre, jobbra és a mozdulásra, bárhogy, csak el innen.

Bebizonyosodott az is, a kapcsolatommal sincs (akkora) gond, amiért költözni kéne. Igen igen, ő is tudja, te, aki néha olvasol és sugdosol a fülébe, mert tudod ez a blog kié, te kis spion.... Tud róla hogy mennék, ez az örök és megváltozhatatlan dolog ott van mindmáig, ha tetszik ha nem kitálalok neki néha. S igen, néztem albérletet is. Szóval felesleges szaladni az információval hozzá, tud róla :)

Kitartok. Magam mellett, magamért. Elvesztem? Igen. A mindennapok megfojtogatnak, minduntalan rámhull a szürke lepel, melyet elhomályosítok a rendszeresen szedett gyógyszerekkel, de tudom, ez átmeneti állapot. A gondolkodásom igyekszem átformálni, illetve jobbá tenni, megkönnyítendő a mindennapi életem, ám ez nem varázslat, ahogy a bogyók sem. Kizárólag mankónak foghatom fel, mely segítség az újabb talpraállás előtt.

Annyiszor hallani, gondolkodj pozitívan, minden okkal történik, ez is egy lecke, napestig ömlik mindenhonnan a sok közhely. Rajtam múlik mit hozok ki belőle, mit fogadok be, formálok át és teszek magamévá. Ennek belülről kell jönnie, erőszak, fene nagy tudatosság, akarat nélkül, nyugodtan, egyszerűen, lágyan, mint a selyem mely akadály nélkül siklik természetesen a bőrödön, simogatja azt. Hideg a tapintása, kissé rideg, de mégis oly' kellemes. Amíg valamit te nem akarsz csinálni, minden közhely olvasás értelmetlen, az önsegítő könyveket inkább gyújtósnak használd inkább, akkor legalább van belőle némi hasznod. A sok okos életvezető tanácsát meghallgatni sem érdemes, hiszen mindkettőtök idejét pazarlod.

Pandora szelencéje kinyílt lelkemben, rátaláltam önmagamra, meg is tartom ezt a felemelő érzést. Ilyen vagyok, befejezem az önnön lelkem sanyargatását, nyomorgatását. Mennyivel felszabadítóbb így élni!

Mégis akadt rengeteg jó dolog ebben a kétnapos pihenőben, önmagam megtalálása, felfedezése. Időbe tellett ugyan ezt kielemezni, és nélkületek képtelen lennék ennyire tisztán látni, de itt van.

Szeretettel; Kriszti

Egyik legfelemelőbb érzésünk a hála. Ezt a pozitív, csodás dolgot nap mint nap gyakorolni kell, és olyan szeretetenergiák szabadulnak fel bennünk és a környezetünkben, mely egy csodás körforgásnak köszönhetően - ha úgy tetszik - kamatostul visszaáramlanak felénk.

A gyógyulásom útján "maxifontossággal" bír minden pozitívum, legyen az aprócska madárcsicsergés hajnalban, a kutyáim farkcsóválása, cicáim dorombolása, gyermekeim szeretetteli ölelése hazaérkezéskor, a párom pillanatnyi lopott puszijai, erős, meleg keze, ölelése, mind egy-egy szeretetmorzsa. Ilyen apró pillanatokat kell nagyon megbecsülni, hiszen a hétköznapokban, az átlag ember mindennapi életében ezekből igazán kevés akad. A tengerparti nyaralás, kávézás a fenszi sztárbákszban, soppingolás a vesztendben és végül a frájdéjsz-ben méregdrága salátát enni, mind kimarad. A lézengés, a sétálgatás, semmittevés, a mi életünktől igazán távol áll. Mindannyiunknak rendeltetése, feladata van, és igyekszünk megfelelni - kisebb nagyobb sikerekkel.

A nagy rohanásban a barátok is tartják bennem a lelket, s létezésük, még ha oly távoli is jelenleg... biztonságérzetet ad, boldogsággal tölti meg fakó, fáradt szívemet. Tudom, ők ott vannak, gondolatban legalábbis mindenképp. Akad néhány ember kik még ha nem is hívnak fel, a barátságukban, szeretetükben biztos lehetek. A hétköznapok küzdelmeihez az általuk alkotott páncéllal vértezem fel magam, karom erős, szívem dobog, tudom, érzem, ők ott vannak bárhol is legyek éppen. Hosszú ideig a fb-on tartottuk a kapcsolatot, és bevallom, mint egy minirajongó, jártam utánuk dedikálásra, bemutatókra, akkora öröm a barátságuk, szeretetük, mosolyuk, feltölt energiával és igazán büszke vagyok a személyes ismeretségre. Sosem hittem volna, ilyen közösségnek részese lehetek valaha, sőt, megbecsült tagja, tenyerükön hordoznak mind a maguk módján. Igazán hálás vagyok amiért ilyen kitüntetett figyelmet kapok és megajándékoztak a barátságukkal.

Köszönöm Nektek, hogy vagytok, szerettek, megértitek a nyavalyáim. Nélkületek sokkal nehezebb lenne kilábalni mindebből, virtuálisan ugyan, de sosem engeditek el a kezem.

Pandim, te díva, mosolyod dalra fakad lelkemben, imádom az energiád, a sztorijaid, a családod (puszi Pandiapunak, a sátor remélem megvan!), és persze imádat Neked Kagan életre keltéséért! Bizáncra fel :) #mikorleszkész a következő regényed? :)

Lajos, te villámkezű, zseniális törökverő, humorod páratlan, morzsáid életben tartottak :) Bensőséges beszélgetéseink óriási ajándék, higgadt, nyugodt természeted - már amennyit én ismerek - gyógyír lelkemnek és egyensúlyba hozol.

Béla drága, remélem egy életre megbocsájtottad, hogy nem tartottam be a megjelenési sorrendet. Mentségemre szolgáljon, az Inkvizítor bemutatója után elkapott a hév és nekiestem. Mindig ott volt nekem a vállad, rengeteget beszélgettünk, köszönöm! Remélem nem lesz térdig érő szakállad mire látlak legközelebb, te #szelfikirály!

Robi, halálom alig várom, és remélem nem felejtetted el a karácsonyfám alá ígért Toldi második részét!!! Talán nem én vagyok az az ember, akinek a szeretete a legfontosabb, sőt tudom, de fontos vagy, értékes, tessék a fejed felemelni és körülnézni végre a világban! És, mint mondtam, hallgass Hakuna matata-t! :) Mivel kisgyerekeid is vannak gondolom ismered :))

Ilona, egyik legemlékezetesebb pillanat volt, mikor megláttam, a közös képünk került ki profilképnek az oldaladon. Most már bevallom, pityeregtem örömömben, nagyon jólesett. Írásaid levegőhöz juttatnak, megnyugtatnak, csodálatos világot teremtesz!

Bakóczy Sára, sosem feledem az első találkozásunkat. Elbűvöltél kedves, nyugodt hangoddal, azzal a szeretettel ahogy a könyvedről, szeretett városodról meséltél. Meghatározó élmény volt!

Tamási Izabella, köszönöm a kivételes bizalmat, a barátságod, biztató szavaid. Egy élmény volt a gyulai találkozás is, a fotót őrzöm amin együtt vagyunk az étteremben! :) Remélem veled is mihamarabb találkozunk!

Kapa Mátyás!, megvettem a regényed, jövőre olyat fogsz dedikálni amit te írtál!!! :D S köszönöm a ... tudodmit! ;)

Fonyódi Tibor; még mindig készülök hozzád Veresegyházára, de hát tudod, nagy a távolság Dunakeszitől, lassan érek oda! :D

Vivien Ágnes Nagy (igen direkt így írom, ahogy a face-en vagy); épp a második kötetet olvasom! :) Tudod melyikre gondolok? Björnstad :) Mivel ez egy #vivikönyv <3

Jaj már most azon izgulok kit hagyok ki. Ahh hát mindezen sorok teremtő anyját, a főanyust, szívem lelkem csücske, Rozsonits Judit, aki a ragasztó ebben a közösségben. A lelkesedésed, a szereteted, tudásod páratlan, remélem barátságunk sokáig tart majd! :) A könyvespolcaimon remélem életem utolsó napjáig szaporodnak még a #juditkönyv - ek!

Remegő kézzel írom fenti sorokat, és igazán kevés ember akad aki átérzi ennek a pár mondatnak a jelentését, fontosságát. Én, s persze a fenti barátok, mindent értenek. Köszönöm hogy vagytok, gondoltok rám, idővel jövök, legkésőbb a könyvhéten, 2019-ben :D Gurulok hozzátok a bőröndömmel!

Szeretlek titeket. Igazán.

Hát basszus, épp az imént világosodtam meg.

Akarjátok ti is tudni mi az amire rájöttem? Totál hülye vagyok. Ragozhatnánk napestig mindenféle cifra formában, idióta, agyhalott, baromarcú, csak hogy a leginkább elterjedt jelzőkkel illessem saját magam. Miért is vagyok az? Azt hiszem, ami nekem jó az másoknak is. Ami nekem fontos neki/nekik is. Azt a frászt! A családom próbálGAT felülkerekedni önmagán, megerőlteti magát valamelyest csak hogy a kedvemre tegyen, és legfőképpen a takarítási, rendrakási elvárásaimnak megfeleljen. Persze minden egyes kurva nap kudarcot vallanak. Én ezért baromi pipa vagyok, a fiam szobája egy disznóól, a lányom alig fér már el az ágyában, tegnap reggel kábé egy órán keresztül ordítottam velük emelt hangon adtam nyomatékot a mondanivalómnak. Századjára.

Most végre értem, baromira hülye vagyok. Hiába minden erőfeszítés, nekik rohadtul nem fontos a rend, a pormentes polc, a tiszta, vasalt ruha, a csillogó tükör, a fertőtlenített mosogató, a rend a konyhaszekrényben, a patent üvegedények, a sima tisztára pucolt hűtő melynek ajtaja fém, r-go csillognia kell. OKÉ, mostanság rámjött az úgynevezett "bacifrász", iszonyat mennyiségű fertőtlenítőt locsolok el, nem tudom ezt mire vélni, de remélem nem leszek pszichopata tisztaságmániás. Bár akkor legalább anyukám örülne, mert szerintem mindmáig nem fogadta el nekem más a rend fogalma, mint neki... most kezd kialakulni az a fajta tisztaság, ami egész pontosan azt jelenti, hogy a "légy seggen csúszik". A saját agyamra megyek. Ez pontosan ugyanolyan hullámokban tör rám, mint a jó-és rosszkedv, az életöröm és a mély depresszió.

DE, visszatérve; én vagyok a hülye. Nem várhatom el a családomtól olyanok legyenek, mint én, és az én elvárásaim szerint éljenek, gondolkodjanak. Az rendben van, hogy alap elvárásaim vannak, és néhány dologból nem engedek. Például ma a fiammal kisikáltattam a koszos cipőjét, körömkefével ahogy kell. Nem azért mert szadista lusta anya volnék, de azért tanulja már meg 16 évesen! Pár napja a másik cipőjét én varázsoltam csillivillire, szó sincs róla nem gondoskodom róla, de néha kap egy két ilyen kis leckét. Nagy duzzogva, de megcsinálja. Ennek ellenére el kell fogadnom őket rendetlennek, trehánynak, lustának, nemtörődömnek, elvégre kamaszok. Állandóan szorongatom őket, totál görcsben vannak "már megint mit ronthattak el" ha rossz a kedvem. Ez a hangulat, a szekálás, piszkálás, néha elejtett megjegyzések, a káromkodás, rá kell jönnöm az én hibám. Az állapotomból IS fakad, hiszen még egyáltalán nem vagyok kiegyensúlyozott. Sokat dolgozom rajta, de valahogy nem az igazi.

Abban is hülye vagyok, hogy tisztában vagyok vele mit kéne tennem azért, hogy az úszógumim maximum a strandon legyen látható, nem a csípőmet díszítse. Van példaképem, edző aki tudna segíteni és láss csodát pénzt is tudnék előteremteni erre. DE, mégis, egyszerűen nem tudom megtenni. Lévén ma van a felvilágosodásom napja, és persze mert az instán böngésztem, olvastam Zac Aynsley oldalát (gyerekek, eszméletlen testépítő a srác...!), ott megfogott egy gondolat. A fájdalom. Eddig képtelen voltam összerakni a képet, és rájönni mi a bajom, és hol van az a gát amit át kéne törni. Annyira félek az újbóli fájdalomtól, a sérüléstől, a hetekig tartó gyötrelmes izomláztól, a derékfájdalomtól, hogy nem merek nekiállni. A bogyók miatt néha így is kóválygok a munkahelyemen, kedvetlen és enervált vagyok, hát ha még nekiállok edzeni, tudom mennyi fájdalommal fog járni és energiaveszteséggel is. Hát ezért. Arról nem beszélve, szeretnék társaságba menni, egyedül nem szeretek edzeni. Anno a DK Team-ben ez volt a csodás, ami mára ugyan sportegyesületté vált, de én a régi családias futóközösséget szerettem. Barátként üdvözöltük egymást, dumcsiztunk, sétáltunk, futottunk, támogattuk a másikat, és életem egyik legboldogabb időszaka volt. A VALAHOVA TARTOZÁS, barátokat szerezni.

Hiába olvasok annyi könyvet, azt mind egyedül teszem. Hiába vannak csodálatos barátaim akikkel beszélgethetek, egyikük sem ölel át mikor sírok, nem nyugtat meg igazán szívből, és várja meg míg átbillenek egy holtponton. Jólesne egy igazi ölelés, érezni mennyire fontos vagyok, teljes, osztatlan figyelmet kapni és vígasztalást. Ez messze nem azt jelenti gyenge vagyok, esetleg társfüggő, pusztán ROHADTUL EGYEDÜL VAGYOK és képtelen vagyok megküzdeni a mindennapi élettel és az agybajjal is egyaránt. Valahol mindig hibázok.

Szedek vitamint, omega 3 kapszulát (halszagú), és mint a nyuggerek, bilobil tablettát is, mert totál olyan memóriabajom van hogy az agyam eldobom. A dilibogyóim egy hétre előre ki vannak adagolva, véletlen se felejtsem el beszedni őket.

Mindez azonban hiába ha a fejemben lévő szörnyekkel egymagam kell megbírkózzak. Képtelen vagyok rá. Kibillenek a vélt vagy valós egyensúlyból, folyton folyvást.

A hülyeség; nekem kell már megint változnom, elfogadni mindenkit úgy ahogy van, nem irányítani, nevelni elvárni. Most is elfogadni hogy a párom ebben a pillanatban este 10-kor még mindig kint szerel. Reggel megkapom a nyafit, fáradt nyúzott életkedve sehol. Majd kierőlteti magát szerelni, napjában többször hallom milyen kedves másokkal, elbeszélget fél órákat a szomszéddal, majd nagy nehezen este 9-kor leül vacsorázni. És, hívja valaki, kimegy. Pedig nekem óriási szükségem lenne arra, meghallgasson végre. DE tutti én vagyok a hülye, aki nem fogadja el neki nem ez a fontos és azt hiszi ezt meg lehet oldani egyedül mert MUSZÁJ. Óbaszdmeg ha még egyszer ezt a szót meghallom tőle biztos elküldöm a picsába. Mi az hogy muszáj? Képtelenek az emberek kezelni ezeket a dolgokat, ő is hiába tudja mi van és mi zajlik a fejemben, normális emberként kezel, akinek normális emberként kéne megoldania a problémáit és a fejében zajló dolgokat. Persze drágám.

Úgy érzem cserbenhagytak. Egyedül vagyok minden gondommal, bajommal és ez a közeljövőben nem fog változni fikarcnyit sem. Pedig azt  hittem most hogy fekvőbeteg volt egy hétig a párom majd megijed és azt is felfogja nem lehet semmit úgy csinálni tovább ahogy eddig. De nem, nagy duzzogva volt hajlandó enni, baszki cüccögött mikor elétettem a kaját, mert megállítom és le kell ülnie. Agyam eldobom és nem érti mennyire bánt ez. Más nő a fejére borítaná nem győzködné egyed meg drágám, házi hamburger, a kedvedért csirkemellet is tettem bele. Elnyammogta baszki, érted? Mintha ő tenne kurvanagy szívességet azzal, hajlandó elfogyasztani. Hátbasszus én csak gondoskodni próbálok mindenkiről, miért nem veszik ezt észre?

Ilyenkor érzem azt, feladom ezt az egészet. Minden törekvésem, önuralmam, normálisnak igyekvésem teljesen értelmetlen, hiszen minden változatlan. Megint én változzak, mert a hiba bennem van. Persze így éltem le az életem, mindig nekem kellett gondolkodni a viselkedésemen, a hangsúlyomon, az arcomon, az akármin de tutti én baszok el mindent, ami rossz azt tutti az én viselkedésem váltja ki. Tényleg hülye vagyok, ha ezt a maszlagot hagyom, hogy elhitessék velem.