A címben szereplő két hashteg-et fogom használni jövőben az instán. Mivel ez a név csak az enyém, a barátomtól "kaptam" szintén egy szép, kedves emlék. Mint az instán az imént kifejtettem, számtalan jó emlék akad az életemben, melyet sikerül 1-1 fotóval megörökíteni, ám ezeket vagy nem nézem vissza (átka a digitális világnak, bezzeg a régi albumok!), vagy rosszkedvem felülkerekedik a "jobban akarok lenni" érzésen. Ezt abba kell hagynom, nem akarok így élni. Folyton faarccal tekintve a következő napra, érzéketlenül, azzal a meggyőződéssel, ez a nap is szar lesz és az egész élet szar. Tele rossz döntésekkel, kudarccal, adóssággal, millió és még annál is több rossz emlékkel, sérelmekkel melyeket így vagy úgy, de dédelgetek - ahogy mindannyian. Képtelen vagyok túllépni a szaron, megfogni azt a rohadt bakancsot és kisikálni belőle, majd lépni egyet, tisztán, a lefolyóban hagyott kupaccal, bűzzel.

Az agyad egy szemét disznó. A jó emléket alig-alig tartja meg. A kis rohadék rátolja a ganét, amiből nyilván sokkal több van, és hiába igyekszel, képtelen vagy megtalálni azt az egy csillogást a sok szar alatt. Nyilván jó és rossz egyaránt történik, fizikailag és lelkileg úgyszintén. De a jóra emlékezni, a mosolyt megőrizni valamiért százszor nehezebb, tudatos (ó de utálom ezt a szót de ez most ideillik), nagy munkát igénylő feladat. Ezen nem lehet csak úgy átlépni, majd holnap, ez nem olyan nagy dolog, de bezzeg a KisPista megsértett és... ezen basszus csámcsog az ember napokig!, de ha ülsz a kanapén és bambulsz az ablakon kifelé, gyönyörködsz a naplementében, az csak egy pillanat és huss, elillan hamar. Pontosan ezeket a pillanatokat kell megőrizni, lefotózni, és felidézni. Ha rossz kedvünk van egyszerűen ezeket elővenni, és a pillanatban rekedt mosolyt, jókedvet, napfényt felidézni. A mosoly újra felcsillan arcunkon, szemünket mosolyránc díszíti, észrevétlen.

Nekünk kell tenni a mosolyért, jókedvért, senki nem fog felderíteni. Egy nagy maszlag amit magunkkal elhitetünk, azért van baj és rosszkedv, bánat, mert a másik tehet róla. Igyekezni kell egyedül, nagylányosan (nagyfiúsan) megoldani a problémáinkat. Ha úgy tetszik, felemelni saját magad a földről, felnőtt ember vagy a fene egye meg!

Egyetlen mondat a varázslat, ami nekem bevált; mit tehetek azért, hogy jobb kedvem legyen? Min bánkódok éppen? Na akkor most felállsz, és ... ide azt írsz magadnak, amit akarsz. Én fejben folytatom ezt a párbeszédet és rohadtul utálom. Baromira unom, hogy képtelen vagyok egyszerűen csak elégedett és boldog lenni, örülni az egészségnek, a létnek, a biztos, nyugodt, stresszmentes munkahelyemnek, a családomnak. Ezek sajnos evidens dolgokká váltak, pedig nem kéne. Megszámlálhatatlan embernek nemhogy ennyi, de talán ha egy van. Tudom, de ez persze nekem mit sem segít. A saját keresztem a legnehezebb, szoktam mondani.

Mit tettem ma magamért? Az is teljesítmény részemről, nem vackoltam vissza az ágyba olvasni. Sokszor ez egy menekülés. Ez egy jó kezdet. A folytatás a kutyasétáltatás - szégyen avagy sem, előfordul, hogy nem törődök velük eleget. Ördögi kör, ezért cserébe ők meg marhára szófogadatlanok lettek...

Az instán ígértem, itt kifejtem a fotóm sztoriját, amit a bejegyzésem végére is illesztek, lássátok ti is, hátha nem  követtek - IDEJE PÓTOLNI! :) Tehát; Bónizs Róbert: Fekete halál című könyve egy könyvjelzővel. Ez neked csak egy fotó. Nekem elsősorban az az ajándék, amit a barátomtól, magától az írótól kaptam. A barátsága, a szeretete, és az a különleges törődés, amivel megajándékoz. Ezen felül persze az is, hogy BENNE VAGYOK A KÖNYVBEEEEN! A Drea becenevem innen van, amit már mindenhol büszkén használok is. Érdekel ki vagyok? Vedd meg a könyvet! :) A könyvjelző pedig; az én vidám, 14 éves, humoros lányom. Van kb 10 könyvjelzőm, olvasás közben rájöttem, nem hoztam, kértem adjon egyet. A Robi könyveihez a Gold Book Kiadó könyveit használom, de ő mit csinált? Hát Postit-ból csinált egy ilyet. Akkorát nevettem, potyogott a könnyem! Ez a drága gyermek felnőttesen, erősen, számtalan alkalommal azon van, engem felvidítson, mosolyra fakasszon és puszta létezésével napfényt hozzon életembe. Hálás vagyok a sorsnak, ő a gyermekem, aki - mint neki is sokszor mondtam - magától lett ilyen, én mit sem tettem ezért. Mert hogy humorom nincs, az fix, apám is megmondta, nem álltam sorba érte :D

Ma ez az én képem, sztorim, örömöm. Lesz még :)