Izzik a parázs, hevíti szíved acélhúrjait, készül saját kalitkád. Nagy műgonddal, aprólékos mozdulatokkal, hol óriási, erős csapásokkal vágsz az üllőre, később visszaveszel a lendületből, a lényeg, minél erősebb, tartósabb legyen. Tisztában vagy vele, lovagod érkezik hamarost, a lódobogás lassan kúszik a füledbe... egyre hangosabb... szíved dobban... tudod, ő az, ki ellen védekezel. Siessünk, hamar, ez a kalitka létfontosságú, mire a paták robaja szinte szétrepeszti dobhártyád már a lakat is rajta kén' legyen, kulcsa gyomrodban. 

Páncélja zörög, lova lihegve fújtat, izmai remegnek. Szíved dobban, egyet, kettőt, majd heves zakatolásba kezd, megállíthatatlanul. Mindig ez van, teljen el néhány év, nap, hónap, az idő végtelen. Őt látni pontosan ugyanolyan, még ha évtizedek múltán is leltek újra egymásra. Búgó hangja cirógatja füled, selymes keze pontosan beleillik a tiédbe. 

DE NEM, nem engeded el magad. Azt hiszi játszod az eszed, kéreted magad, valójában csak félsz, mi lesz ha érzelmeidnek szabad folyást engedsz, kimutatod amit bensődben érzel. Újra és újra megsérülsz... már megtanultad, ha szíved ajtaja tárva nyitva, védtelenül állsz minden ember előtt. Megacéloztad magad, jöhet hát, aminek itt az ideje. Tudod, nyeregtáskájában a kard, mely pillanatok alatt lepattintja a lakatot, hiába minden. 

Vége szakadt már abban a pillanatban, mikor megláttad magad csillogó, mosolygó szemében. Sosem lehettek egymáséi, most és mindörökké, amíg világ a világ. Mégis, évtizedek múltával is akár csak pár órára, de találkoznotok kell, bizonyságot szerezni róla, ha mégis úgy alakul, ott vagytok egymásnak. 

Ő is másé, te is másé, halálra ítélt kapcsolat, már köröz fejetek fölött a keselyűhad... Azt kívánod sose legyen vége ennek az estének, olvadjon páncél, törjön kalitka, izzon hát a levegő!

Csak most, csak még egyszer, utoljára, szeress. Utána kilehelem lelkem, visszazárlak szívembe...