Hát basszus, épp az imént világosodtam meg.

Akarjátok ti is tudni mi az amire rájöttem? Totál hülye vagyok. Ragozhatnánk napestig mindenféle cifra formában, idióta, agyhalott, baromarcú, csak hogy a leginkább elterjedt jelzőkkel illessem saját magam. Miért is vagyok az? Azt hiszem, ami nekem jó az másoknak is. Ami nekem fontos neki/nekik is. Azt a frászt! A családom próbálGAT felülkerekedni önmagán, megerőlteti magát valamelyest csak hogy a kedvemre tegyen, és legfőképpen a takarítási, rendrakási elvárásaimnak megfeleljen. Persze minden egyes kurva nap kudarcot vallanak. Én ezért baromi pipa vagyok, a fiam szobája egy disznóól, a lányom alig fér már el az ágyában, tegnap reggel kábé egy órán keresztül ordítottam velük emelt hangon adtam nyomatékot a mondanivalómnak. Századjára.

Most végre értem, baromira hülye vagyok. Hiába minden erőfeszítés, nekik rohadtul nem fontos a rend, a pormentes polc, a tiszta, vasalt ruha, a csillogó tükör, a fertőtlenített mosogató, a rend a konyhaszekrényben, a patent üvegedények, a sima tisztára pucolt hűtő melynek ajtaja fém, r-go csillognia kell. OKÉ, mostanság rámjött az úgynevezett "bacifrász", iszonyat mennyiségű fertőtlenítőt locsolok el, nem tudom ezt mire vélni, de remélem nem leszek pszichopata tisztaságmániás. Bár akkor legalább anyukám örülne, mert szerintem mindmáig nem fogadta el nekem más a rend fogalma, mint neki... most kezd kialakulni az a fajta tisztaság, ami egész pontosan azt jelenti, hogy a "légy seggen csúszik". A saját agyamra megyek. Ez pontosan ugyanolyan hullámokban tör rám, mint a jó-és rosszkedv, az életöröm és a mély depresszió.

DE, visszatérve; én vagyok a hülye. Nem várhatom el a családomtól olyanok legyenek, mint én, és az én elvárásaim szerint éljenek, gondolkodjanak. Az rendben van, hogy alap elvárásaim vannak, és néhány dologból nem engedek. Például ma a fiammal kisikáltattam a koszos cipőjét, körömkefével ahogy kell. Nem azért mert szadista lusta anya volnék, de azért tanulja már meg 16 évesen! Pár napja a másik cipőjét én varázsoltam csillivillire, szó sincs róla nem gondoskodom róla, de néha kap egy két ilyen kis leckét. Nagy duzzogva, de megcsinálja. Ennek ellenére el kell fogadnom őket rendetlennek, trehánynak, lustának, nemtörődömnek, elvégre kamaszok. Állandóan szorongatom őket, totál görcsben vannak "már megint mit ronthattak el" ha rossz a kedvem. Ez a hangulat, a szekálás, piszkálás, néha elejtett megjegyzések, a káromkodás, rá kell jönnöm az én hibám. Az állapotomból IS fakad, hiszen még egyáltalán nem vagyok kiegyensúlyozott. Sokat dolgozom rajta, de valahogy nem az igazi.

Abban is hülye vagyok, hogy tisztában vagyok vele mit kéne tennem azért, hogy az úszógumim maximum a strandon legyen látható, nem a csípőmet díszítse. Van példaképem, edző aki tudna segíteni és láss csodát pénzt is tudnék előteremteni erre. DE, mégis, egyszerűen nem tudom megtenni. Lévén ma van a felvilágosodásom napja, és persze mert az instán böngésztem, olvastam Zac Aynsley oldalát (gyerekek, eszméletlen testépítő a srác...!), ott megfogott egy gondolat. A fájdalom. Eddig képtelen voltam összerakni a képet, és rájönni mi a bajom, és hol van az a gát amit át kéne törni. Annyira félek az újbóli fájdalomtól, a sérüléstől, a hetekig tartó gyötrelmes izomláztól, a derékfájdalomtól, hogy nem merek nekiállni. A bogyók miatt néha így is kóválygok a munkahelyemen, kedvetlen és enervált vagyok, hát ha még nekiállok edzeni, tudom mennyi fájdalommal fog járni és energiaveszteséggel is. Hát ezért. Arról nem beszélve, szeretnék társaságba menni, egyedül nem szeretek edzeni. Anno a DK Team-ben ez volt a csodás, ami mára ugyan sportegyesületté vált, de én a régi családias futóközösséget szerettem. Barátként üdvözöltük egymást, dumcsiztunk, sétáltunk, futottunk, támogattuk a másikat, és életem egyik legboldogabb időszaka volt. A VALAHOVA TARTOZÁS, barátokat szerezni.

Hiába olvasok annyi könyvet, azt mind egyedül teszem. Hiába vannak csodálatos barátaim akikkel beszélgethetek, egyikük sem ölel át mikor sírok, nem nyugtat meg igazán szívből, és várja meg míg átbillenek egy holtponton. Jólesne egy igazi ölelés, érezni mennyire fontos vagyok, teljes, osztatlan figyelmet kapni és vígasztalást. Ez messze nem azt jelenti gyenge vagyok, esetleg társfüggő, pusztán ROHADTUL EGYEDÜL VAGYOK és képtelen vagyok megküzdeni a mindennapi élettel és az agybajjal is egyaránt. Valahol mindig hibázok.

Szedek vitamint, omega 3 kapszulát (halszagú), és mint a nyuggerek, bilobil tablettát is, mert totál olyan memóriabajom van hogy az agyam eldobom. A dilibogyóim egy hétre előre ki vannak adagolva, véletlen se felejtsem el beszedni őket.

Mindez azonban hiába ha a fejemben lévő szörnyekkel egymagam kell megbírkózzak. Képtelen vagyok rá. Kibillenek a vélt vagy valós egyensúlyból, folyton folyvást.

A hülyeség; nekem kell már megint változnom, elfogadni mindenkit úgy ahogy van, nem irányítani, nevelni elvárni. Most is elfogadni hogy a párom ebben a pillanatban este 10-kor még mindig kint szerel. Reggel megkapom a nyafit, fáradt nyúzott életkedve sehol. Majd kierőlteti magát szerelni, napjában többször hallom milyen kedves másokkal, elbeszélget fél órákat a szomszéddal, majd nagy nehezen este 9-kor leül vacsorázni. És, hívja valaki, kimegy. Pedig nekem óriási szükségem lenne arra, meghallgasson végre. DE tutti én vagyok a hülye, aki nem fogadja el neki nem ez a fontos és azt hiszi ezt meg lehet oldani egyedül mert MUSZÁJ. Óbaszdmeg ha még egyszer ezt a szót meghallom tőle biztos elküldöm a picsába. Mi az hogy muszáj? Képtelenek az emberek kezelni ezeket a dolgokat, ő is hiába tudja mi van és mi zajlik a fejemben, normális emberként kezel, akinek normális emberként kéne megoldania a problémáit és a fejében zajló dolgokat. Persze drágám.

Úgy érzem cserbenhagytak. Egyedül vagyok minden gondommal, bajommal és ez a közeljövőben nem fog változni fikarcnyit sem. Pedig azt  hittem most hogy fekvőbeteg volt egy hétig a párom majd megijed és azt is felfogja nem lehet semmit úgy csinálni tovább ahogy eddig. De nem, nagy duzzogva volt hajlandó enni, baszki cüccögött mikor elétettem a kaját, mert megállítom és le kell ülnie. Agyam eldobom és nem érti mennyire bánt ez. Más nő a fejére borítaná nem győzködné egyed meg drágám, házi hamburger, a kedvedért csirkemellet is tettem bele. Elnyammogta baszki, érted? Mintha ő tenne kurvanagy szívességet azzal, hajlandó elfogyasztani. Hátbasszus én csak gondoskodni próbálok mindenkiről, miért nem veszik ezt észre?

Ilyenkor érzem azt, feladom ezt az egészet. Minden törekvésem, önuralmam, normálisnak igyekvésem teljesen értelmetlen, hiszen minden változatlan. Megint én változzak, mert a hiba bennem van. Persze így éltem le az életem, mindig nekem kellett gondolkodni a viselkedésemen, a hangsúlyomon, az arcomon, az akármin de tutti én baszok el mindent, ami rossz azt tutti az én viselkedésem váltja ki. Tényleg hülye vagyok, ha ezt a maszlagot hagyom, hogy elhitessék velem.