Nagyon szeretnék végre megváltozni, de nem tudom megtagadni magam. Nyilván megtanultam "viselkedni", valamelyest megfelelni az elvárásoknak, csendben maradni mikor ordítanék legszívesebben, s fapofát vágni azzal ellentétben, ami igazán a szívemből jönne, úgy istenigazából elküldeni valakit a p*csába. DE; egy dologban folyton folyvást kudarcot vallok; magamra veszek dolgokat, pedig néha teljesen felesleges.

Ilyenek vagyunk mi nők - hogy is gondolhatnám, csak én vagyok így berendezve! Nők, érzékenyek, összetett gondolkodással, túlagyalással, lelkizéssel - ó de szeretnék inkább férfi lenni! A férfinak általában minden fekete-fehér. Jövök vagy megyek.  Előre vagy hátra. Feleség vagy szerető. Pénz vagy szegénység. Munka vagy család. Egyszerű döntések, míg mi a szivárvány millió árnyalatában képzeljük el a dolgokat, agyalunk, merre lenne jobb, kockázatelemzést végzünk, tervezünk, sírunk, nevetünk, vállra borulunk, értjük, mégsem értjük, pro-kontra listát készítünk, tudjuk mi a helyes, de mi van ha mégsem.... állandóan ez a kombinálás. Már bele vagyok fáradva. Nincs az életen egy "reset" gomb, amivel az eddig elkövetett hibákat egyszerűen hussss, semmissé tehetnénk? Sz*rok  a mai silány műmájer idézetekre, melyek a közösségi hálón és minden sarkon vannak, mondván, "a hibák és a fájdalmak formáltak ilyen erőssé/sziklaszilárddá/stb..... A nagy francokat. Szeretnék felszabadult lenni, egyszerű nyugodt életet élni, szeretni, barátokat tudni magam körül, néhány embert aki csak úgy felhív, vagy megkérdezi "na mizujs, van egy órád? Ugorjunk le a Dunapartra fagyizni". Ugyanis, láss csodát, egyedül rohadtul nincs kedvem, ugyan ki a franc szeretné? Az egyedüllét feltölt, sokszor szükség is van rá, igen, nézzünk magunkba, forduljunk befelé, gondoljunk át mindent, DE EZT ÉLETNEK NEVEZNI? Na ne nevettess!

Mindenki mondja, menjek sétálni, vigyem ki a kutyákat, örüljek a nyárnak, menjek motorozni, vagy vagy vagy.... aham, ez mind megvolt. Bocsánat, de ez marhára nem élet, nem perspektíva és erre SEM lehet berendezkedni. Gondolj bele, egy idő után a haverokkal züllésbe is belefáradsz, minden hétvégén bulika, iszogatás, sétálgatás, zene, füst, tömeg. Na én pont a f*sz másik végén vagyok.

S miért is kamaszok vannak a címben? Talán írtam korábban, két kamasz gyermekem van. Lánykám 14 fiam 16 éves lesz "maholnap". Abszolút "normális" kamaszok, tehát rendetlenek, nem tanulnak, feleselnek, nyeglék, mindent szanaszét hagynak, a suliban teljesíthetnének jobban HA tanulnának is... :)))) De mindez fikarcnyit sem számít én is voltam kamasz, és őszintén szólva kifejezetten örülök az önállóságuknak, a lázadásnak, a feleselésnek, teljesen természetes, így látom őket igazán, nem szerepet játszva elvárásoknak megfelelve, görcsösen. DE! A lényeg; ha egyetlen évben, egy alkalommal szervezek olyan programot, ami mindannyiunkat érdekel (holnap lesz a Kamion EB a Hungaroringen), 2015-ben voltunk utoljára, azóta sosem volt rá pénzünk, megvannak a jegyek, hurrá családi program.... mi a fityfenét gondoljak akkor, ha a fiam beállít este 6-kor hogy "anya, a Bence is eljöhet velünk holnap?" NEM (bammeg) Okéééééé, mondja erre és kisétál. Nem duzzog, nem rángatja a vállát vagy ilyesmi, de a falakon átsüt. Akár le is tojhatnám mit gondol, de mivel a fiam, agyalok.

Először is; igazán sz*rul esik,  ennyi ÉV után, ennyi szervezés és "jujdevárom" "jajdeizgi" és hasonlók kíséretében a CSALÁDI program előtti este benyögi hogy a haverja jöhetne-e. Tehát, tévesen gondolom, neki ez nem annyira fontos, vagy nem akar velünk jönni, mégis inkább a haverok, kérdezzem meg vajon érdekli-e? Persze megtettem, hiszen a jegyet meg sem vettem volna, de mi van ha meggondolta magát? Akkor az lesz belőle, hogy én kényszerítem hogy velünk töltsön egy napot, holott talán a haverjával lógna, szívesebben bringázna? A mérleg másik serpenyőjében ott van az állandó kamasz panasz; sosem nyaralunk, nem megyünk sehova, már megint nem tudjuk megvenni, úgyis drága mégis kihagyjuk, jaj drágám ne haragudj.... Most legalább lenne valami, ami MINDENKIT érdekel és szórakoztat. Lesz ott motor, kamion, drift, sportautó, eszem iszom, food truckok, gokartok, bazi nagy kamionok amikbe beülni is szabad, szóval tényleg szuper, sőt még pénzünk is van rá.  Miért ennyire fontos, hogy a haverja is eljöjjön? Amikor 3 hosszú év után ez a legeslegelső közös családi program?

A csavar; talán csak én hiszem azt, mi egy család vagyunk. Görcsölök kinek mit főzzek, legyen tiszta ruha, megértem, tolerálom (nem, képtelenség mindig némán) az összes .... mindent a páromtól, gyerekektől,  s mivégre? Este fél 7 van, és itt dühöngök nektek a virtuális térben. Meeeeekkkkkkkora család mi? Igazából mindenki éli a nyamvadt kis életét, jól érzi magát. Én vagyok az egyetlen egyedül, aki vár a többiekre, és mire bejönnek legszívesebben egy jó nagy szaftos "kapjátok be" hagyná el a számat, fröcsögve, minden indulattal, dühvel, csalódottsággal körítve.

Hiába az őszinteség, a nyíltság, hiába a "coming out" a betegségemről, mindez nekik csak egy információ. A mélységébe sosem fognak belelátni, nem érdekli őket és fikarcnyit sem tesznek semmit azért hogy megkönnyítsék a mindennapjaim, foglalkozzanak VELEM úgy istenigazából. Élik világukat, és ha marad idő kapok belőle. A legnagyobb probléma a mai világban itt és most van. Érzem a bőrömön, szinte ráragadt, tapintható az egész testemen. A közöny. A nemtörődömség. Az elvárások; EGÉSZ CSALÁDOM elvárja, értsem meg őket. Most nekik más a fontos, nem érnek rá, nem tudnak itt lenni, már megint segíteni kell valakinek, mással töltenék az idejüket. Hát én mi a franc vagyok? Azon felül hogy egy rohadt házvezetőnő? Ennyit érdemlek? Néha odadobni egy rohadt koncot, fél napot, órát, percet, és egy puszit az arcra, és le van tudva?

Itt ki is merül minden törődés? Nem kisapám, ez összvissz a saját lelkiismereted megnyugtatása, hogy mikor az asszony a társad magányába fulladva, szorító mellkassal, könnyeit lenyelve panaszkodik és kiönti szívét, azt mondhasd magadnak, mindent megtettél, de hát odajöttél, adtál puszit, meg is öleltél. "De hát én törődök veled!"

Tudod te mi az ölelés? Test és lélek összeforr egy végtelen remegésben, együtt dobban a szív, elmerülsz a pillanatban, hallod zihálását, érzed, erre vágyott ő is rég, s nem akar elengedni. Soha többé. Tudod mi a csók? Nem a csücsörítés, és a gyorspuszi; azt az oviban csináltuk a bokorba bújva azt hívén ez a csók. Szenvedély, összeolvadás, azért lélegzel hogy ezt a pillanatot minél tovább nyújtsd, élvezd, a másik testének része vagy, s ő a tiéd. Tudod mi az, szeretkezni? Szerelmeskedni? Egyé válni a másikkal, szív-lélek-test-elme, mikor nem is kell odafigyelned mi esne jól neki, mert egyszerűen tudod, együtt rezdültök minden másodpercben?

Ezt hagyod ki nap nap után. S ne várass túl sokáig, mert nem érdemes ... Eljön minden nőnél a pont, mikor egy jó nagy baszdmeget a fejedhez vág, te pedig majd azt kérded miért. Hova lett a családom? Pedig ÉN mindent megtettem, megadtam nektek mindent. Otthont, autót, motort, mindent amit pénzen meg lehet venni....!!!!!

Ez a bejegyzés egy óra alatt készült el. Ő pedig felhívott, legalább bocsánatot kérve, de ahogy az agresszív kismalac a viccben, én sem voltam finom, nőies, konkrétan rácsaptam a telefont. Hát itt tartunk....