Könnyű egy idegennel, baráttal, utassal a vonaton kedvesnek lenni. Villantok egy mosolyt, váltunk néhány szót, ő ezáltal emberinek, jónak, kivételesnek lát engem. Különlegesen ragyogok, mint az októberi meleg napfény bőrömön. 

Kivételes, egyedi. Ezek a szavak visszhangzanak fülemben újra és újra, szám sarkába mosolyt ragasztva. Én! Nekem mondta! Sosem hinném el, igazán, eddigi 41 évem alatt nem akadt olyan ember, társ, ki ezt el tudta volna velem hitetni egy röpke pillanatnál hosszabb ideig. Még ha meg is köszöntem a jóleső bókot melyre minden érző szívű ember vágyik és vár, sosem vált részemmé. Oly rövid ideig maradt csak velem ez a csoda, mint egy kolibri szárnycsapása.

Mégis, miért hiszem el könnyebben egy idegennek azt a kedvességet, figyelmességet, ami bensőm mélyéből természetességgel fakad? 
Mert ő nem ismer. Ismeretségünk csak pár pillanat óta tart, sérelmek nem gyötrik, lelkét nem mardossák általam okozott sebei, szíve ugyanolyan nyugodt ritmusban ver ha meglát. Hisz' nem ismer. Tüskéktől mentes, fájdalmas hegek nem tarkítják bőrét, homlokán mély ráncait minden bizonnyal saját életének megpróbáltatásai szántották, nem én okoztam neki. 
Nem ismer. Számára ebben a pillanatban szinte hihetetlen, tudok hazudni, bántani, tartós, fájdalmas szenvedést okozni, igazán rossz ember lenni. Csak az a pillanat marad meg benne, mikor mosolyogva mellé kéredzkedtem, talán még a munkahelyén is elmeséli, esetleg a szeretteinek este a vacsoraasztalnál. 

Mégis mikor tűnt el ajkam sarkáról mosolyom? Hova tűntek a mély érzelmek? A könnyek, a heves szívdobogás, kézremegés?  Mikor vesztettem el érzelmeim? Talán a gyógyszerek teszik ezt velem? Képtelenség. Mindhárom fehér bogyó arra hivatott, hogy felrázzanak, támogassák fizikailag a boldoggá törekvésem. Mégis, a hatás elmarad, döcög. 

Mégsem a bogyók? Így ismét tükörbe kell nézzek, hibákat követek el, esetleg mégsem akarom eléggé a "jobb lét"-et?! Hiszen már részemmé vált agyagszerű arcom, fakó bőröm, a lelkemet páncélként védő súlyfeleslegről nem is beszélve.

Családom, barátaim szeretettel teli hangját hallva új remény éled bennem, mégis értékes vagyok. A holnap hajnali ébresztőnek újra értelme van! Majd ez az érzés amilyen gyorsan jött huss, el is repül... 

Miért?