Autózás közben mindig figyelni szoktam a gyalogosokat, főleg sötétedés után. Hátha valaki nagyon fázik, elfáradt, segítségre volna szüksége (nyilván máskor is, de este a mínuszokban extra a figyelmem, lassabban is megyek). Múltkor visszagurultam egy nénihez, megkérdezni esetleg hazavihetném-e. Kedves reakciója alapján egyértelmű volt, ilyesmi még nem fordult elő vele. Rákérdeztem, miért van zavarban (!), bevallotta, ez igazán meglepte, és szívmelengető. Az emberek ma már nem olyanok, mint régen - hangoztatja minden felnőtt. Ó de utáltuk amikor a klassz családi ebédeken ezzel törték meg a varázst az "öregek"! Bezzeg a mi időnkben! Igen, bezzeg. Korom által (41) én is elmerengek néha; mennyire jó volt gyerekként, ugyan szigorú, de következetes, igazságos, és a maga módján egyszerű világban felnőni.

Kellemes nosztalgia fogott el, miután elpárolgott a mérgem. Amikor eljött az ideje a ház kertjének a szépítésére, takarítására, a ház lakói együtt mozdultak. A hólapátolást beosztották. Vitték egymás gyerekeit az iskolába, a szomszéd néni pedig figyelt rá amikor hazaért. Az emberek összefogtak, a szabadidejükben pedig igyekeztek időt szánni mindenkire a közösségből, evidens volt számukra, közösen kell tenni egymásért. "A teher is kisebb, ha többen cipeljük" - mondták. Pedig mindenki dolgozott, akadtak anyagi gondok, betegség, anyagi nehézségek, a maga módján ha leegyszerűsítem, szinte ugyanaz van, mint a 80-as években (a károgók figyelmét itt felhívnám a mondatomban a "szinte" szócskára...)

Mindenki használja a divatos kifejezéseket amiktől feláll a hátamon a szőr. A vesszőparipám a tudatosság, de ide sorolható még a szociális érzékenység is. Értem én, értem, de ettől még nettó baromság. Kiskorunkban ha nem vetted ki egy néni kezéből a szatyrot, bunkó neveletlen kis kölöknek tituláltak. Ennek tetejébe pedig, mire hazaértél anyád egy friss nyaklevessel jutalmazott meg, hiszen ő már hallotta a Mari nénitől mekkora szemtelen, neveletlen vagy, és szégyent hozol rá. Hogy is történt ez? A titok (ami akkor nem egy könyv volt, és mindannyian tudtuk); beszélgetni kell, figyelni egymásra. Ha szembetalálod magad egy másik emberrel, köszönj, mosolyogj, az üzletbe belépéskor hangosan "Jó napot"-tal köszönj (mert ha nem a nagyanyád mindenki előtt cibálja a füled), kérdezd meg a másikat hogy van, mit tehetsz érte... A felsorolás végtelen, folytasd kedved szerint. Az emberek szemtől szemben kommunikáltak, és egyértelmű volt az etikett, a tisztelet, az illem. Ezek az alapok már csak a múltból vissza-visszatekintő homályos kifejezésekké silányultak.

Mára teljesen elbutultak az emberek, fapofával teszik a dolgukat, átlépnek a másikon - jobb esetben, rosszabb esetben pedig észre sem veszik... Hogy jutott idáig az emberiség, honnan ez a rengeteg szemellenző, az önsajnálat, keserűség, rohanás? Arról meg vagyok győződve, ez nem magyar jelenség, globális, és nyilvánvaló egy hosszú folyamat vég(?)kifejlete. A kérdés lóg a levegőben; miért jó nekünk egyedül, ahelyett, hogy társakkal vennénk körül magunkat? Baráti beszélgetések, kártyázások, társasozás, egy csésze kávé a nappaliban, az OTTHONODBAN, nem a sztárbákszban vagy a kosztában! Az idő, amit eltöltesz azzal, hogy 1. odautazol 2. sorbaállsz 3. megfőzik 4. leülsz, mind pazarlás. Ráadásul az otthon melegében magunk által elkészített, baráttal elfogyasztott kávé sokkal ízletesebb, és még barista sem kell hozzá, csak szív.

Miért nem szakítunk egymásra időt, figyelmet, türelmet, és zárkózunk be a 4 fal közé, ezzel magányra ítélve önmagunkat?

Hogy fordulhat elő az, hogy meglepődik egy idős, totyogó, kedves néni azon, hogy segítséget ajánlanak fel neki? Mert az önző emberek le szokták szarni, sőt, még fel is vannak háborodva, ha lassan megy át a zebrán, vagy ki kell kerülni... A szakadó hóesésben bandukoló asszony, aki láthatóan szívesen hazaérne már... miért utasítja vissza egy másik nő által felajánlott fuvart? - Mert fél. A vasútállomás lépcsőn lecsoszogó anyóka miért mondja inkább, alig van benne valami aranyoskám, hagyja csak? Mert már megszokták, úgysem segít senki. A gyerekek miért oly' frusztráltak, flegmák, lusták? Mert vélhetően alig kapnak szeretetet. Annyira önző disznók lettek az emberek, mindenki azt gondolja ő a legfontosabb, ő dolgozik a legtöbbet, ő a legbetegebb, senkire, semmire nincs idejük. 0/24 magukkal, a saját gondjaikkal, bajaikkal, és persze akár örömükkel vannak elfoglalva. Így nem veszik észre a körülöttük élő többi embert (és persze ide sorolhatnánk az állatokat is), vakok lettek más gondjára-bajára, életére. Sem bánatot, sem örömöt nem osztunk meg egymással. Azt gondoljuk mi vagyunk a legügyesebbek, nekünk ne mondja meg senki, mindent meg tudunk oldani, a másik le van tojva. Az ördögi kör pedig már majdnem bezárult azzal, hogy ez egy általános, "normális"(?) felfogás lett.

Képesek vagyunk visszatalálni a helyes útra? Illetve, akarunk? Sokkal több volt a mosoly, a teher kevesebb, mert megosztottuk egymással, ahogy a feladatokat is a családban. Egy falu élete attól könnyebb, mert összefog apraja-nagyja, mindenki beleteszi a maga munkáját a közösbe, az ügy érdekében. Legyen szó favágásról a szomszédnak, a gyerekekre vigyázni ha úgy hozza a szükség... ezer és ezer apróság. Az utcákon nem jellemző a szemét sem, észrevetted? Ahol jártam patyolat tisztaság volt! El vagyok ájulva! A szemét persze már egy következő bejegyzés témája...

Mindenki szálljon kicsit magába, üljön le egy nyugodt sarokba, és tegyen fel néhány kérdést magának, majd válaszoljon rá - teljesen őszintén. Nem hallja/látja senki, viszont reményeim szerint beindít egy folyamatot, és hatással lesz ránk - mert így nem maradhatunk.

Biztos jól csinálom/nekem van igazam? Hogyan lehetnék jobb annál, amilyen most vagyok? Mit tehetek érted? Hogy javíthatnék az életemen / életeden? A környezetemet hogy tehetném szebbé / jobbá?A válaszokat megkapod, talán álmodban... Járj nyitott szemmel, figyeld ki hogy viselkedik. Hiszen a tanult minták adják az alapot, a többit pedig mi tesszük hozzá. Akarjunk mást, többet, jobbat, szebbet!

"Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban" Mahatma Gandhi