Ti is látjátok ezt a plakátot lépten nyomon? Országunk élén évek óta trónoló vajda családot támogató, keresztyén értékeket ránkerőltető újabb agymenése ez. A tegnapi otthoni családi cirkusz után azt kell mondjam, gondoljuk újra kedveskéim!

Minden történet úgy szép ha teljes, egész képet alkot, így hát kezdem az elején. Franc se emlékszik már miket írtam le Nektek eddig, és nyilván akadnak új látogatók is, nem kell visszalapozni ÁdámÉváig a blogomban. Mozaikcsalád vagyunk, neki van egy 16 éves fia az előző kapcsolatból, nekem egy 14 éves lányom . A kor a legsúlyosabb ebben a mondatban - nyilván nem az enyém (ja, 41). A gyerekeké. AZAGYAMELDOBOM ettől a két kamasztól! Mindig meg tudnak lepni, halálra szivatnak és a maradó hajam is lassan teljesen őszbe hajlik nekik köszönhetően, s a fodrászom örömére :) Drága Édesanyám mindig mondta, visszakapoménezt még!, hát ez most már nem is annyira vicces. Jobb napjaimon ajkam sarkában gúnyos mosoly bujkál, faszán lazán elvagyok és nevetek is rajta hogy kamaszaim vannak és peeersze ugyanazt csinálják velem amit én az anyukámmal. 

Először is, az én anyukámnak nem mozaikcsaládja volt. Már itt sántít a sztori. Két saját édes gyermeke, és egy élettársa. Bammmmm. A nevelőapám otthon volt, délután hazajárt, a közelben dolgozott, és akáhogy is de az életünk aktív részese volt, döntéseiket közösen hozták meg. Édesanyám "háztartásbeli"-ként élt, mindig ott volt nekünk. Nnnna még egy eltérés. Kirándulgattunk, mások életének részesei voltunk, házibulikat rendeztek anyuék, eljártunk családi ebédekre, zajlott az élet körülöttünk. Na és ezzel azt hiszem le is írtam miért nem rohadtul ugyanaz az én életem. Ők egymást FIZIKAILAG ÉS LELKILEG IS támogatva éltek, mondhatni "ott voltak egymásnak". Mindezek után kijelenthetem teljes biztonsággal; lehet, a kamasz gyerekek ott vannak, de nekem teljesen más megküzdeni ezekkel a gondokkal, megemészteni, megoldani, felülkerekedni, mint neki. Volt gyerekszobánk. Jöhettek hozzánk. Mentünk másokhoz. Ha akartunk sportoltunk. Volt nagymamám, akinél a hétvégéket töltöttem szabadon, kiereszteni a gőzt és igen, elszabadulni otthonról, ezzel megszabadítva édesanyám magamtól. Helyénvaló a megállapítás; mennyire más volt a mi időnkben! Persze nem a szocializmusra célzok és nem arra, hogy eltelt néhány évtized, egyszerűen másképp éltünk, más értékek szerint, a család egy asztalnál ült hétvégenként, a problémákat megbeszélték, megoldották közösen. 

Millió darabra tört már az életem így is, a családomé szintúgy. Tegnap, azzal a pofonnal esett darabokra, végleg szívem, lelkem, testem, és fogyott el a türelmem. Elérkeztem ahhoz a válaszúthoz, amikor el kell dönteni mit teszek, hogy kezelem tovább, mert NINCS TOVÁBB. Ennyi volt, értelmetlen mindeddig is, széllel szemben hugyoztam, csak elhitettem magammal, minden egyes alkalommal, ádehogy, rossz napom van én gondolom rosszul fáradt vagyok blablabla.... A nevelt fiam sokadjára hazudik nekem, már lopott  tőlem, megbántott ezerszer, keverte a szart a hátam mögött. Mondhatnánk ugyan, csak gyerek, azért sajnáltatja magát a nagyszülőkkel, mert akkor ott megkapja amit esetleg tőlünk nem. Ahham, ezt mondom már jó ideje, de időközben más a súly, a következmény, és az érzés utána. Én is öregszem, fogy a türelmem, és ahogy a sebészem mondta, hegesedésre hajlamos vagyok - ahányszor a hátamba vágják a kést annyiszor jó vastag csimbókos undorító heg maradt utána. Már nincs ép bőröm. 

Igen, a lányomnak is vannak húzásai. DE, 1. ő az én vérem, test a testemből, lélek a lelkemből 2. lány 3. messze nem enged meg magának annyit, amennyit a fiam. Mérföldekre lehet mérni a távolságot. S ez nem elfogultság, egész egyszerűen százszor különb. Nem, nem tökéletes, teljesen más. Mert lány, r-go simulékonyabb természet, illetve neki legalább van annyi esze, hogy befogja a száját ha úgy adódik itt az ideje, alkalmazkodásra mutat hajlandóságot ÉS képességet, ellenben a fiammal. A fiam bazmeg faltörő kossal ront az emberre, mert olyan rohadt nagy az egója, csak tudnám mi a francra. 

Két harcos erős kamasz gyerek mellett a párkapcsolatom pedig mindennek nevezhető, csak pont annak nem. Lakótársak vagyunk anyukám! Megértem, azaz megértettem, felfogtam jó sokáig (12. éve vagyunk együtt!), azért dolgozok ennyit mert... a jövőnk fontos, legyen valamink, haladjunk előre, stb. Namármost ezzel semmi gond nem lenne, hiszen ez a lényeg, mindenki azt teszi. Cél, fókusz, előre. Azonban - javítsatok ki ha tévedek!!! - azt gondolom, ha megvan a közös álom, azt csináljuk együtt, beszéljük meg. Legfőképp az anyagiakat. S itt a kutya elásva; pénz volt-van-lesz, nem nélkülözünk. Aki dolgozni akar és tud, megkeresi amit szükséges. Eljött azonban egy pont a párom életében, mikor úgy érezte úgysem lesz soha semmije (E/1), mert ez a pénz arra úgysem elég, nem fog összejönni. Hát, egy ismerősének a motorját sikerült megvennie néhányszázezer forintért. Bámm, összeomlottam. A pontos reakciómra az agyamra borult füstköd miatt nem emlékszem, de utáltam, hogy kész tények elé állított. Egész konkrétan; gyere pattanj be mellém a teherautóra,elmegyünk az Ákoshoz. Ákos pedig érkezésünk pillanatában kigurította a MÁR LEFOGLALÓZOTT motort és tolták fel a kocsiba. Agyam eldobtam, köpni nyelni nem tudtam. Igen, szép a motor, megy, debazmeg! Tényleg ezt kell csinálni, kész tények elé állítani és elkölteni ennyi pénzt ukmukfukk? Mikor számonkértem a válasz; ő jót akar, legyen élmény, el tudjunk menni motorozni, közös program. Szívem kissé megenyhült, hiszen micsoda egy elégedetlen picsa vagyok akinek ez se jó?.... Szívem meglágyította egy nekem vásárolt kis robogóval - amit azóta is használok, imádok! -, de ettől függetlenül soha nem tudom elfelejteni hogy kihagyott a döntésből. A hátam mögött leszervezte, megbeszélte, eldöntötte. Nekem maradt a végkifejlet. Azóta ez már számtalanszor előfordult, megannyi helyzetben és óriási összegekkel kapcsolatban. A dolog csattanója; az eltelt ÉVEK alatt azt hiszem 3szor vagy 4szer motoroztunk együtt. Ennyit a jó szándékról. Erre sem ér rá, és nem azért mert valóban nem tehetné meg. 

Így már kristálytiszta a kép, és teljes egész, családom mindhárom tagját látjátok. Szándékosan kihagytam magam. Nap nap után azt kérdem magamtól; mit tegyek még, hol rontottam el, hogy lehetnék érdemes a szeretetükre, mitől érdemelném ki hogy szeressenek, öleljenek, figyeljenek rám? Hogy a családom körében ne azt érezzem, egy megszokott bútordarab vagyok aki mosfőztakarítrendetrak utánuk? Igen, sok rossz pillanatom van. De mindenkinek. Igen, sokszor rossz a kedvem. Kinek nem? Igen, depressziós vagyok. És? Küzdök vele és változtam. Bipoláris. És? Komolyan, ezek minden 3. emberre jellemzőek, mindenkinek vannak rossz napjai, lehangolt néha, szélsőséges érzelmei vannak, vehemensen reagál helyzetekre, indulatos, dühös. Nyilván velem sem könnyű, de tényleg azt érdemlem, átnézzenek rajtam, ne vegyenek tudomást rólam és a szavaim csak úgy elhussanjanak a füleik mellett, mint egy pillangó apró szárnylibbentése? Huss és nem is tudom, hallottam valamit?....

Fasz feláll, ész megáll. Fiamnak tegnap randija volt. Fél 7-re gyere haza. OK, szia! Órámra pillantva ijedten nyugtáztam, 7 óra elmúlt! Pánik. Holagyerek? Telefonja lemerült. Sötét van. Nem szokott késni, max néhány percet azt is kimagyarázza. Hívjuk a lány apukáját, aki jelenleg Münchenben van... fogalma sincs. Gyors körtelefon, a gyerekek megvannak, a lánynál vannak a kapuban. Idő: 19:10. Időközben beültem a kocsiba, amúgy is mennünk kellett volna valahova. Párom RÖHÖGVE nyugtázta, jaj megvannak minden oké, én már indultam volna a gyerekért. Jaj ne menjek már, beégetem a lány előtt. Hát ki a francot érdekel? Mit képzel magáról hogy már akkor jár haza amikor akar? INTÉZED AHOGY AKAROD, padlógáz, indulás a ház irányába. Sem ott sem útközben sehol a gyerek. Telefon egymásnak, oké, menjünk haza, csak megjön. Megérkeztünk, eltelt kb 15-20 perc, gyerek sehol. Majd mintha MINDEN KURVÁRA RENDBEN LENNE Sziasztok! vidáman köszön az ajtóból. HOL A FRANCBAN VOLTÁL???? Hát a D....nál! Még neki állt feljebb!!!! A füstköd egy pillanat alatt leereszkedett az agyamra, megbuggyantam, és kapott néhány anyait. Mégis mi a francot képzel? Higgyétek el, ez már a sokadik eset amikor még neki áll feljebb, szemtelen, lusta, visszapofázik és amúgy is érezteti, azt csinál amit akar. Igen kisapám, de egyelőre se házad, se jövedelmed és ha pénz kell még mindig tőlem kuncsorogsz. R-go a minimum amit megtehetnél az az alázat, már csak azért is mert az (mostoha)anyád pénzel, többek közt. 

Másodpercek leforgása alatt ő is dühös lett - nyilván - és védekezésből átment támadásba. Emelte a kezét. Megláttam a gyűlöletet a szemében. 

Ami ez után jött mellékes. Azon gondolkodtam vezetés közben, vissza 2 padlógáz, a szalagkorláton szépen át tudnék repülni, a biztonsági öv sem számít ilyen magasságból. Párás szemmel vezettem végig a félórás utat, teljesen értelmét vesztette minden. 12 év. Lemondás, áldozat, hallgatás, kompromisszum, tolerancia, változás, változtatás, alkalmazkodás - folytasd a sort. Megtagadtam önmagam, szembe mentem ennen bensőmmel, szívemnek hazudtam, lelkem elnyomtam, csak még egy kicsit kifacsartam magamból. Csak még ezt a kicsit bírjuk ki, hamarost jobb lesz, kisüt a nap életem egén. Eltelt 12 év. Emberileg szinte ugyanott tartunk.

Itt állok, két kamasszal, melyből eggyel közöltem tegnap vége, befejeztük, ha kell valami van két nagyszülőd a szomszédban és ott az édesapád. Nem tehetem ezt magammal, és a lányommal sem. Századjára állok ott, lépni kell. Nem foglalkozva anyagiakkal, biztonsággal. Annyira elfáradtam már a széllel szembe hugyozásban, bűzlök bazmeg és a mosógép is elromlott. Mi értelme megannyiszor áldozatot hozni, ha ez nem vezet eredményre, előrelépést pedig nem tudunk felmutatni? 

Mikor ezt számonkértem a páromon, válasza annyi, hogy elkezdi felsorolni a megvett autókat, kifizetett adósságokat, stb. Ahham. Autók. Melyiket is kértem? Egyiket sem. Olyan, mint egy gyerek, mindig kell valami új, amit megszerez. Ő ebben éli ki magát. Nem is tudom mennyit vett már. Jelen pillanatban is van néhány darab, ebből 2 az enyém, azaz 1, mivel a másik kb egy éve áll és várja a váltócserét. Na mindegy. Ezek nekem bármennyire is szeretem, tárgyak. Nem változtatják meg az életkörülményeim, ugyanúgy nem vár szeretet, ölelés, csók otthon, egyedül ebédelek, nincs szexuális életünk mert hulla fáradt mindig, állandóan hívják telefonon, nem tud nemet mondani és egy ésszerű határt szabni.

Most hagyjam ott? Észhez tér vajon? Onnan már nincs visszaút! 

Belegondolva, sokadjára állok ez a válaszút előtt. Bátorságom pedig nincs meghozni azt a döntést, amire szükség volna mindannyiunk érdekében.