Egészen addig örültem ennek, amíg ráébredtem; bár inkább az lenne. Akkor a külvilág - legyen családtag, munkatárs, főnök, ismerős, képes lenne betegként kezelni. Ám mivel képes vagyok ugyanúgy viselkedni, mint egy "egészséges" ember - abba most ne menjünk bele hány VALÓBAN egészséges van azok mellett akik azt HISZIK rendben vannak...- csak legyintenek. Azt gondolják hiszti, hangulatember, duzzog, mármegintbaja van.... Tegnap kaptam meg az újabb nagy pofonom, amivel újra egyértelművé vált, hiába a nagy coming out, az emberek tartósan nem tolerálják, és nem értik meg, ha valaki "más". Tele vagyunk hamis képpel, túl nagy elvárásokkal, elképzelt világról alkotott képpel, illúzióval a boldogságról. Nem kell messzire menni, lépj az instára, nézd meg a facebook oldalad, ömlik mindenhonnan a szar. Akarva akaratlanul, de kijelenthetem; az emberek már azt hiszik ez rendben van, ez az alap, és így kell élni. Bombatest, szuperanyu, tökéletes smink, frizura ami mindig tart, a gyerek jólnevelt, a szex mindig isteni és nanáhogy ki van elégítve, a párja maga superman az ágyban és a hétköznapokban egyaránt. Drágáim, az egész egy rohadt nagy hazugság. 

Az élet nem összetákolt ál bölcsességek köré épül, és nem kedveskéim, az élet nem csillogó villogó szuper álom. Egy jó nagy szarosbödön, amiben ha jó sokáig horgászol lelsz egy gyémántra. Mindezt azért okádom ide, mert elég már abból hogy az itt felépített mű/ál világ adja az alapot a mai embereknek, és így fordulnak feléd. Legyél tökéletes, energikus, végy mély levegőt, relaxálj, de utána menj tovább. A nyakadba akasztod újra az igát, és menj barom módjára tovább. Tanulj meg így élni, ezzel élni hiszen nem áll meg semmi. 

A társadalom a depresszióra úri hóbortként tekint, sokat hallom "divatbetegség", mennél kapálni egész nap a fődet, nem lenne semmi bajod!... Azt hiszik ezek a nagy okosok, a depresszió pusztán rosszkedv, és majd elmúlik, mint a láz. Említettem ugye, bár inkább rákos lennék - így rám lenne írva, ramatyul vagyok, hagyjatok békén, kevesebbet bírok fizikailag, emberileg, nehezen viselem el az életem, tele vagyok fájdalommal, a gyógyszereim mellékhatásai kínoznak, és amúgy is sírni tudnék csak... csak mert. Az önsajnálat kizárva, egyszerűen ennek az egész depis katyvasznak olyan mélységei vannak, amit az átlag ember 1. felfogni sem képes 2. nem is akar mert azt szeretné ha "normálisan" működnél 3. a kedvencem pedig, nem érdekli.

Az élet nem egy üveggömb, ami szép sima, tökéletesen kerek, tele csillogással, és sosem lepi el a füstköd. Ezt sugallja felénk a mai divatos közösségi média, a celebek, és úgy egyáltalán minden és mindenki. Miközben mindenkinek megvan a maga tyúkszaros baja, fájdalma, amit képtelen megélni, vagy egyszerűen nem hagyják hogy megélje. Sírsz? Megvígasztalnak. Elárulom, ha egy másik ember sír, akkor HAGYNI KELL. Hadd sírja ki magát, engedje el a fájdalmát, a dühöt, a zavart, bánatot, mindent, így tör fel belőle az összes indulat, és a könnycsatornáin keresztül lassan távozik a szervezetéből. Sírás után láss csodát, idővel képes lesz mosolyogni, és tisztán gondolkodni. Mi lesz ha megvígasztalod és elapasztod könnyeit? Lenyeli a feszültséget, eltárolja agyának rejtett zugaiba. Neked igyekszik megfelelni, majd mosolyog is mert hát ez az "elvárás", mindenki mosolyogjon, gondolkodjon pozitívan, de valójában csak tele vagyunk elfojtott haragal, ki nem mondott fájdalommal, meg nem élt gyásszal, sérülésekkel, bántalmakkal, s ezeken képtelenek vagyunk túllépni. Miért? Mert azt várják el az embertől, legyen boldog. S ebben a nagy boldogságkeresésben, hajszolásban elfelejtünk élni. Jót, rosszat, szépet, csak tapossuk tovább azt a bizonyos malmot, rohanunk, mert minél többet igyekszünk belepasszírozni nyamvadt kis életünkbe.

A legjobb terápia azt hiszem önmagunknak lenni. Ha rossz a kedved hát legyen. Majd elmúlik. Fáj? Sírj. Nem akarsz beszélgetni? Légy bátor, és közöld, ne haragudj most nincs kedvem. Ugye hogy nem így tettél eddig? Hát ez az. Tele vagy feszültséggel, másoknak megfelelni akarással, mindeközben elveszett igaz valód, te sem tudod ki vagy.

Élni nem azt jelenti, mindenhez jó pofát vágsz és túllépsz jó, rossz dolgokon. Hanem megélni mindent. Öröm, fájdalom, bánat, szorongás. A legnagyobb bölcsesség pedig; felejtsd el a közösségi médiát. Miattuk teljesen hamis kép alakult már ki a külvilágról, életről, s úgy általában MINDENRŐL. benned. Ott mindenki - tisztelet a kivételnek - hazudik. Egyszerűbb szépen csendben kivonulni. A nézelődéssel, chateléssel töltött időt bármi mással el lehet tölteni. Magamból kiindulva; menj könyvtárba. Nekem ez az öröm, és a kutyáim. Te is megtalálod azt a tevékenységet, ami örömmel tölt el, kikapcsol, csináld inkább azt. Furcsa az első néhány nap, de sokkal jobb lesz.

Kitisztultak a gondolataim, a mércém saját magam, nem mások. Kizártam mindenkit az életemből, így már nem bánt annyira, hogy miért nem megyünk idén megint nyaralni a tengerpartra, mert nem mások nyaraláson készült fotóját nézem. A súlyfeleslegem nem bosszant, sőt, megváltozott a magamról kialakított képem. Csak formákat látok magamon, nem vékony/vastag/narancsbőr/kövér/stb. Mert csak a saját életem mércéje a fontos. A saját akadályaim kell leküzdeni, a kapcsolatomban adódó gondokat nem máséhoz mérem, hogy "neki bezzeg mennyivel könnyebb, a férjével megy ide-oda amíg én....", van ideje fitness terembe menni nekem meg....

A közösségi oldalak okozzák az ember elméjében a legnagyobb kárt, változást, és ez mindannyiunkra igaz. Az emberek már átalakultak valami fekete-fehér masszává, nem látják és értik ha valaki kilóg a sorból. Őszinteséggel képtelenség kiharcolni magunknak a megértést, a toleranciát, hát a társadalomban kénytelenek vagyunk mi is egyfajta fekete-fehér valamivé változni. De amint magunk vagyunk, zárjuk ki a külvilágot. Így könnyebb nyugalomra, békére lelni, és megnyugodni.

Milyen elcsépelt, mi? Légy önmagad, de úgy hogy közben másoknak is megfelelsz. Hát ilyen az élet. EZ az élet....

UI.: "düh"írás, nem korrigáltam, javítottam semmit. Remélem azért összeszedett.

Sokadjára gondolom tovább Peet, alias P. Szabó István blogbejegyzését. Bátran merem állítani több év fogyókúra, diéta, mindenféle kéretlen táplálkozási tanácsok, ezek alapján kialakult táplálkozási és emésztési zavarok kapujában, nála komplexebben még nem hiszen valaha nézte a súlyfeleslegtől senyvedő, saját sötét alagútjában tapogatózó, kiutat keresgélő egészségtelen embert.

A fitness ipar mint olyan tele van papírmacákkal, akik ilyen-olyan módon jelen vannak edzőtermekben, magukat személyi edzőnek nevezik, boldog-boldogtalannak ugyanazt az edzéstervet kopizva azt akarják veled elhitetni, ők a te embered és majd kihozzák belőled a maximumot. ( Hadd tegyek egy kitérőt; a kedvencem az volt, aki azt mondta, a gerincsérvemmel mindent csinálhatok ugyanúgy. Hiába ecseteltem hogy ad 1. meg vagyok műtve és papíron ugyan nem de 50% rokkant, mivel maradandó károsodást szenvedtem a műtét miatt, ad 2. van még egy sérvem a felette lévő csigolyánál. Ecseteltem a méretet, elhelyezkedést, a fájdalomküszöböm is - biztos ami fix. Hát macácska azt mondta majd odafigyelünk de minden jó lesz így. Én balra el.) Tehát, majd ők kihozzák a maximumot belőled. Nem kisanyám, kitapossák a beled, hosszú távon pedig olyan baszott nagy károkat okoznak, amit az életben sem fogsz kiheverni (ugye elolvastad az első mondatban említett blogbejegyzést???). Rövid távon biztos eléred a kitűzött célt, meglesz a kockahas, feszül a bőr, beleférsz a nadrágodba amit évek óta a szekrény alján rejtegetsz "majdegyszerjólesz" alapon. Ahham, mesélj még. A lényeg; rövid távon érsz el sikert, hosszú távon olyan szinten kibaszol magaddal és tönkrevágod az önbecsülésed, tested, lelked, hogy nem hónapok alatt rakod majd magad össze, miután újra visszahízol a bícsbádi után, hanem évek bakker! A gyors siker sosem tartós. Sőt, a diéta-fogyókúra-fitnesz-életmódváltás - döntsd el melyik szavakkal szeretnél dobálózni - nem erről szól.

Amíg nem találsz egy olyan edzőt, aki téged mint embert néz komplexen, szóba sem álljsz vele hanem séta kifele. Az hangzik a legszebben, hogy csinál egy állapotfelmérést. Körbevezet a teremben, megmutatja a gépeket és megnézi mennyire szenvedsz, melyik súlyt bírod és nem, majd elkészíti az edzésterved. Ez szuper kezdet, 50%!!! siker. DE! Ennél sokkal több ez a csomag, amit a folytatáshoz, sikerhez tudomásul kell venni.

Tele vagy fájdalmakkal, sérelmekkel, rossz, ezer éves berögzült szokásokkal, a neten okosan kikeresett téves információk keringenek a fejedben. Ételről, ivásról, alvás, pihenés, fogadjunk te is órákat töltöttél már ezzel, sőt, akár követtél is már egy híres-neves edzőt aki megmondta neked a tutit. Na itt jön az 50% másik fele, s ez az amiért marhára sokáig kell keresgélni amíg ezt az egy embert megtalálod. A lelkeddel is kell foglalkozzon az edződ, tudnia kell miért nem vagy képes néha kilépni az ajtón, a brokkolit milyen okból nem akarod megenni. Addig megy míg az összes gátad le nem dönti légyen az fizikai vagy emberi, lelki, teljesen mindegy. Kosként nekimegy az általad épített falnak, összetör ripityára, megvárja míg kibőgöd magad és utána feléd nyújtja kezét, és újra épít. Megmutatja a helyes utat a saját pöcegödrödből kifelé, és új embert formál belőled. A sikeres, nyugodt, békés, magával elégedett, mosolygós, önbizalommal telt dívát. Igen, a férfiból is, csak a franc se tudja a pasik mit mondanak díva helyett... legyen dög. :) A jó edző a barátod, aki foglalkozik a lelkeddel, testeddel, elméddel, és egyiket sem hagyja ki. Ha hülye vagy azt is az arcodba vágja, de ha állandóan csak nyunyurgat meg dicsérget miközben te faszságot mondasz/teszel mi a francot tanulnál belőle? Eddig is szarul gondolkodtál, most végre van valakinek türelme odaállni és pofánvágni, akkor te meg tűrd alázattal! :)

Biztos léteznek ilyen fanatikus őrült edzők. Akik körbejárják a világot Miamitól Máltáig, visszajönnek kis hazánkba majd itt a tanultakból építenek egy kis birodalmat kézenfogva szintén edző barátnőjükkel. Elvégeznek egy-két olyan tanfolyamot is aminek van értelme, most éppen "szakácskodik" hogy tudja, mit lehet elbaszni a táplálkozásnál és el tudja neked mondani mi a francért vagy olyan kövér, milyen szarral tömnek és mit ne egyél. Komolyan, képes ezért elvégezni a szakmát, agyam eldobom :D

Tehát, hol baszod el - mert hát itt kezdtem a címnél. Ott, hogy azt hiszed kurva okos vagy. Egy két nap internetes olvasgatás, 1-2 edzőteremben lőtt szelfi után, feliratkozva egy hírlevélre, belépve egy fitneszcica csoportba a fészbukon már azt hiszed mindent tudsz, láttál. Anyukám, ez tudod mire jó? Kurvára semmire. Teletömöd a fejed minden baromsággal, téves információkkal és a büdös életben nem jössz ki a rengetegből, ahova önszántadból léptél. S ott leszel, ahol én most, súlyfelesleggel, testképzavarral, fél lábbal a gasztroenterológián. Még azt sem tudom kivergődök-e innen valaha, de igyekszem.

Okos ember más hibájából tanul, így legyél okos, tanulj az én baromságaimból, rossz döntéseimből. Elmondom hogy csináld.

1. Veszel egy pár kurva jó cipőt. Úgyse bírod ki hogy ne macázgass valami csillivillli szarban.
2. A többit elfelejted. Nincs nájki nadrág meg feszülős trikó, baromira senkit nem fog érdekelni mi van rajtad, az edződ meg úgyis csak azt nézi elbaszod a mozdulatot vagy sem. Ugyanúgy meghalsz egy 600 Ft-os Decathlonos trikóban, mint a nájkiban :)
3. Felveszed a kapcsolatot Peet-tel - vagy ha találsz a közeledben hasonlót akkor vele, én Dunakeszin lakom. R-go kb. fél Budapest is jöhetne hozzá... Nála komplexebben senkit nem láttam még dolgozni
4. Befejezed a kifogások gyártását. Nincsrápénzem (de van, szabadtéren is tart edzést fityingekért), úgyismindenkiengemnéz (mindenki beledöglik hogy életben maradjon, szarnak rád), bénavagyok (eleinte tutti de majd tesz róla hogy ügyi legyél), nincsrápénzem (de van, csak oszd már be rendesen), jajúgyismegoldomotton (nem fogod).
5. Kifizeted az ő szaktudását, idejét, kussolsz és csinálod. Tartós sikert érsz el. Kurvára örülsz a tükörben, megveregeted a vállad, na és persze az övét is.
6. Bevásárolsz. Baromi sok zöldséget, vizet, citromot, meg amit még ő javasol. Úgyis milligrammra meg fogja mondani mit kell. Nem nyafogsz hogy de drága. Nem az, hosszú távon OLCSÓBB az egészséges életmód. Egyszer kell megvenni a spéci cuccot - már ha van ilyen.
7. 3-4 hónap után pedig marha nagy vigyorral sétafikálsz az utcán. Örülsz a tudatnak, mennyire okos voltál hogy most elolvastad ezt a bejegyzést, és hálát adsz nekem is mert megmondtam mennyire hülye vagy és hol rontod el, majd a templomban vasárnap este hálaimát mondasz nekem. És Peet-nek, s persze magadnak is. Mert kitartottál :)

A lényeg!!! Megveszed az Egyél rendesen! könyvét. Most.

Közhely. Marha nagy rózsaszín vattacukor jut eszembe, amit a szivárványon fogyasztok el fültől fülig mosolyogva, a lábamat lóbálva és talán a Micimackót énekelve bűbájos, rózsaszín virágmintás ruhában. Minden nap. Élni jó, egészséges vagyok, családom szintén, mi bajom lehet? A többi majd jön magától, mi okod lehet a rosszkedvre? A negatív dolgokra úgy tekints, mint megoldandó problémákra, és utána lépj túl rajta. Nehézségeid mind 1-1 lecke, tanítás, tedd magadévá és haladj tovább. 

bla bla bla bla bla bla bla bla bla bla bla bla bla bla bla bla bla bla bla bla bla bla bla

Ahham. S mesélj kedves, neked ugyan mikor sikerült ez a bűbájoskodás? Vajon él olyan ember a földön, aki megleli az egyensúlyt, igazán, őszintén, kívül belül, megtartja azt és nincs többé rossz napja/periódusa/mélabús kedve? Hát, ha van én valahogy mindig elkerültem őket. 

Mindenhonnan ez a nyálas picsogás folyik, légy pozitív, maradj boldog, jaj ne legyen már olyan rossz kedved, mosolyogj egy kicsit de jól áll!, miért vagy ilyen depis? (hát izééé...). Feltűnik valami? A kakukktojás pedig; mindenki meg akarja mondani hogy érezz, mert szerintük neked most úgy kéne ... Orrod alá dugják szerintük mit kéne tenni, elfeledve az aprócska tényt, te nem ők vagy. Más tapasztalat, más gyermekkor, neveltetés, pofonok, aktuális problémák. 

Igen, sokszor van rossz kedvem, de másképp dolgozom fel egy "átlagos", finomabban mondva "egészséges" emberhez képest. Most azt kihagyom mennyi egészséges embernek lövése sincs a betegségéről. Két módszer akad amivel átlendíthetsz bárkit ezen, függetlenül attól rólam van-e szó - aki esetleg egy rossz hangsúly vagy mondat miatt a  pokoli napján verbálisan le találja tépni a fejed - vagy egy mentálisan egészséges embertársunkról.

1. Figyelmen kívül hagyod meglévő testi épségedre gondolva. Ugyebár a család a gyerekek a nagymama a hörcsög a macska és mindenkinek nagy szüksége van rád, nem mész bele egy vitába/konfliktusba. Miután elsétálsz/chaten elköszönsz (jó esetben) megveregeted a vállacskád, neked van igazad. Szegényt (mármint engem) hagyod majd megnyugszik, volt már ilyen, feldolgozza, biztos rossz a kedve, jaj úgyis depis, holnapra kialussza magát. Ahham. Igen, előfordul ilyen is. Egy törött pohár miatt is akadt már dührohamom ami eltartott egy órát. 
2. Megkérded, mi a baj. Ugyanis itt vérzik el a legtöbb ember az egész fránya világon. Meg se kérdi hanem a nyakamba zúdítja a fene nagy jótanácsait, a kedvencem; nyugodj meg! Tényleg baszdmeg, ez így megy, varázsütésre. A kérdésedre nyilván adok választ, mert úgy érzem törődsz velem, szánsz rám időt, meghallgatsz és uram bocsá' talán valami jó ötleted is van hogy ne rugdossam szét mondjuk a macskatálat vagy a kosarat - tök agresszív mi? :D 

Gondolj a jóra, a pozitív dolgokra! A másik kedvenc. Igen, attól biztos a mostani problémám megoldódik, mert emlékszem hogy 20 évesen hajón dolgoztam, körbejártam a világot, láttam vulkánt, gleccsert, naplementét Hawaii-n, úsztam a delfinekkel Mexikóban, hurrá, már kevésbé fáj.... 

Elvárás, óriási, szánalmas társadalmi elvárás a jókedv. Ahogy a nagy ezoterikus gondolkodásmód (nevezzük így, ám sokkal bonyolultabb) elterjedni látszik mindenki erőlteti a nagy jókedvet. Akik ezt teszik embertársaikkal   (gy.k.: elvárják a jókedvet és erőltetik, netán meg is mondják hogy kellene reagálni és mit kéne tenni....) leültetném egy igazi mesterrel négyszemközt. Olyan kicsire összemenne hogy tán' a küszöb alatt sétálna ki a szobából. Gyerekek, 100 emberből 98 csak mondja a magáét, beszél róla, olvasta a kozmóban, vagy a márí klerben, de igazából szemtől szemben nem találta még magát mondjuk egy reiki mesterrel. Jobb is, talán elfogyasztaná reggelire - a mester a hölgyikét természetesen. Ugyan mi bajod leheeet! A Pistának sokkal kisebb a háza, milyen szép az autód, egészségesek a gyerekeid.... és sorolja végestelen végig mennyire örülnöm KÉNE mindennek mert nekem mennyire tök jó, micsoda arany életem van! Valóban. Akadnak dolgok, tárgyak, helyzetek, amik által kivételesnek és szerencsésnek érezhetem magam, tény. Ám ezek messze nem kicsinyítik le vagy változtatják meg az adott helyzetben a reakcióm, csak egy viszonylagos egyensúlyt adnak, mert kevésbé érzem magam egy utolsó senkinek, akinek alig jut az őszinte, feltétel nélküli szeretetből.

A legkegyetlenebb pedig az élettől nem más, mint TUDNI, igazán sosem lesz semmi jó. 

Már majd' egy éve tart a terápiám. Gyógyszeres és más módszerekkel is. Néhány hete úgy éreztem elértem egy stabil pontra. Kiegyensúlyozottan, mosolyogva, nyugodtan éltem kis életem. A meglévő, állandó problémákkal nem is foglalkoztam, hovatovább, eszembe sem jutottak. A jeligém: "úgysem tudok változtatni rajta", hiába idegeskedek, változatlan marad. A korábbiakkal ellentétben szó szerint elengedtem sok helyzetet, embert, barátságot, kapcsolatot, s a helyükre raktam mindet. Sikeresen átformáltam a gondolkodásom, és képes vagyok higgadt maradni váratlan helyzetekben is. NEM mindig, inkább úgy teljes az igazság, néhány kivétel még akad. Hülye fejjel pedig elkezdtem agyalni; ez vajon tartós változás, esetleg csak "úgy csinálok mintha"? Képtelen vagyok megmondani. A félelem megbéklyóz. Mi van ha újra visszaesek, jön a rosszkedv, a lehangoltság, a kevés energia? Akad néha még rossz napom, és nagyon rossz kedvem is.... Annyira félek attól, sosem leszek már átlagos ember, aki maximum vitaminokkal tömi magát reggel-este, nem a dilibogyóival. 

Az első kérdés amit felteszek magamnak; mi a megoldás? A válaszom pedig a "ne agyald túl", örülj neki. Örülök a napfénynek, az autómnak, a gyerekeknek, a páromnak, az új autómnak, és folytatok mindent tovább. A félelmet megfogom, kitekerem a nyakát és agyam legmélyebb pincéjébe hajítom, lezárom 7 lakattal és megeszem a lakatkulcsokat. Nekem, egyedül kell kimászni ebből a gödörből. Megértettem mire gondolt az orvos azzal; nagyon kemény menet lesz és sokáig fog tartani. Lesznek visszaesések, de akkor nem szabad feladni, venni egy mély levegőt és menni tovább. Én vagyok a saját boldogságom kulcsának őrzője, tudnom kell vasmarokkal megtartani ilyenkor is.

Sosem adták könnyen a boldogságot. Nekem kicsit magasabb az árfolyam.

Évről évre megfogadom, hogy csendben maradok, nem nyilatkozom. Mire is jók a fogadalmak, szabályok?... Áthágjuk őket - én legalábbis mindig! :). Érnek olyan hatások a közvetlen környezetből, a világ különböző részeiről, és persze tapasztalataim is sokat nyomnak a latban. Képtelen vagyok hallgatni, némán tűrni, és kvázi elsétálni mellette. Ha minden ember csendben marad akinek nincs kedve vitázni, véleményt alkotni egy társadalmi probléma miatt, akár kényelemből akár más okból, nem lenne változás, forradalom, lázadás, és ennek folyományaképp az új jobb világ. Mindenki élné a saját kis életét, megalkuvások, kompromisszumok, elvárásoknak való megfelelések, társadalmi nyomás béklyójában, "majd lesz valahogy" jeligével takarózva, az általa teremtett nyugodt kis világában, ahol csak néha borul be az ég... A szivárvány megfakul, a szürke árnyalatai mutatnák hajdani szépségét. Itt valami más, sokkal pompásabb, szebb volt hajdanán, de mi hagytuk eltűnni, megfakulni.

A #pride - dal kapcsolatban; a tájékozatlanság a legnagyobb gond. Emberek dühből, vagy több évtizedes "beléjük nevelt" gyűlölettel, homofóbiával, undorral viseltetnek más embertársaik iránt. Alap tézis; az LMBTQ közösség tagjai: emberek. pont. 10 emberből 8 - nem vagyok túl szigorú, bár írhattam volna 9-et - azt sem tudja mit jelent ez a szó (!!!), ami önmagában persze elnézhető, de a facebookon és megannyi fórumon pocskondiázás, fröcsögés, vitázás és bunkó beszólogatás helyett ugyan vegye már a bátorságot, szánjon rá két percet és legyen kedves ráguglizni. Ha mégsem, segítek;  nem azt jelenti, ők buzik/melegek. Mégis, emberek ezrei ülnek a kényelmes kis székükben, fotelükben, kanapén /kvázi akárhol/ és buziznak. Jönnek azzal, hogy jaj ez a történelmi jelentőségű gyönyörű csodálatos Andrássy út, a Kossuth tér és megannyi csodás belvárosi helyszín, az ott sétáló emberek, netán gyermekek ki vannak téve ennek a látványnak... Szeretnék a fröcsögő emberekkel leülni egyszer indulatmentesen beszélgetni, egy oda-vissza párbeszédet kialakítva, gyűlölet, előítéletek nélkül, s megkérdezni, mégis milyen látványra gondol? A "radikálisok" /ahogy nevezik magukat ezek az álszent szemellenzős szűklátókörű marhák emberek/ nagy része fogadjunk még a fáradságot sem vette arra, hogy uram bocsá' egyszer végigvonuljon a #pride - on. Intelligens, NORMÁLIS EMBER /csak hogy maradjunk az ő szóhasználatuknál, ahogy magukat nevezik/ elsősorban tájékozódik, tapasztalatot szerez, információt gyűjt, majd ezek alapján kialakítja a saját véleményét. Ellenben ők egy rengeteg emberből álló nagy csürhe, akad egy nagypofájú vezér, egy részük gondolom jobb dolga nincs, focimeccs nem akad ahol lehet gyűlölködni, lázadni, balhézni, fröcsögni, hasonló gondolkodású, habitusú emberek társaságához pedig ó beh' jó lenne tartozni... hát beáll ebbe a sorba.

Azt látom, az emberek zöme anélkül, hogy tudna róla a radikális csürhéhez emberek közé tartozik. Meggyőződésem ráadásul, van köztük számtalan olyan, akiknek lövése sincs mennyi LMBTQ emberrel van kapcsolatban, hiszen ők MIND kényszerülve vannak arra, hogy a társadalom perifériáján éljenek, tisztában vannak kirekesztett mivoltukkal. Akad köztük néhány igazán bátor ki mindig is felvállalta másságát ezzel együtt a kockázatot, az esetleges kiközösítést, hátrányokat, lenézést, verbális bántalmazást, esetleg a testi fenyítést is. Ritka az igazán bátor ember, ki mer előbújni, nagyon egyedi, én életem 41 éve alatt mindössze három ilyen emberrel találkoztam. A diszkrimináció van/volt és attól tartok lesz is. Közvetlen környezetemben is akad fiatalember, aki mássága miatt vesztette el az állását. Kezdődött a kirekesztéssel, majd a szép lassú leépítéssel, verbális bántalmazással folytatódott. Ne gondoljon senki arra, tangában magamutogatva sétafikál és smárolt a párjával, egyszerűen olyan helyzet adódott hogy megfelelőnek látta az időt is hogy szót ejtsen róla. S az lett a vége, hogy módszeresen kinyírták a munkahelyről. Megszámlálhatatlan ez a jelenség, és ez ellen is igyekszik a #pride szót emelni, felhívni rá a figyelmet, ez igenis súlyos, nagyon komoly társadalmi probléma.

Megbélyegezni mindenkit aki más, aki egy heteroszexuális ember szerint nem normális. A "radikálisok" emlegették a példákat milyen a normális család, a normális értékrend, és mellesleg mise is lesz, ellentüntetések, és nem szeretnének vitát, erőszakot, de meggyőződésük a közösség tagjairól, segítségre van szükségük. A családról röviden; olyan emberek csoportját jelenti, kik szeretik egymást, mindent megtesznek a másik békéjéért, boldogságáért, tanítják, támogatják anyát, apát, gyermeket, kisállatot, bárki is tartozzon közéjük. Ki meri azt állítani, a család egyet jelent a fizikai/biológiai megegyezéssel? Gyermeket nemzeni, szülni számomra egyet jelent a biológiai ténnyel. A nő a gyermek születésétől sem válik anyává, a szülésre, gyermek kihordására a teste készítette föl. A férfi pedig csak beleengedi magját a nőbe, ez is pusztán biológiai képesség, r-go túl van misztifikálva. A családot a közös célok, a szeretet, ragaszkodás /helyettesíts ide bármit ami neked ez a szó jelent/ teszik azzá, ami. Esetleg mégis azt meri bárki állítani, egy mozaikcsalád álljon ki ebből a sorból? Ugye hogy nem! Így a melegek-transzneműek-bárki ugyanúgy alkothat egy családot! Mert szeretik egymást, a gyermeket, kutyát cicát hörcsögöt papagájt pintyet... Az külön téma, hogy a jelenlegi jogi/társadalmi helyzet miatt jelenleg szinte képtelenség gyermeket örökbe fogadniuk és szeretetben, békében felnevelni.

A probléma ott kezdődik; ez egy közösség. Tehát egy külön csoportja a társadalomnak, elszigeteltségben, egymást védve, egyfajta sziget a szigeten. ENNEK az állapotnak kell megszűnnie. Pontosan ugyanolyan emberek, szívvel, lélekkel, szeretetben, családdal, vágyakkal, fizikai, mentális képességekkel. Várom a napot, mikor már megszűnik maga a kifejezés, LMBTQ közösség, azt jelenti majd, ők mind egyenrangúak, emberek az emberek mellett, nem egyfajta vírusként kezelik őket. Még azt is hallottam a tegnapelőtti interjúban, hogy ez egy fertőzés, komolyan! Ismét visszakacsintok a bejegyzésem elejére; tájékozódás kedvesek! Ők ILYENNEK SZÜLETTEK, pontosan úgy, mint mi heteroszexuálisnak. Szó sincs betegségről, aberráltságról, abnormális viselkedésről, sőt, ez nem viselkedés. Ők pontosan ugyanolyan normálisak, mint mi.

A másik szánalmas vesszőparipa; "nekem semmi bajom ezekkel (wtf? tárgyak talán?), csak ne csinálják a nyílt utcán, előttem, a gyerekeimnek ne kelljen ezt látnia". Kisanyám, nem látják. 1. rém egyszerű, a gyermeked a felvonulás idejére nem az Andrássyra viszed sétafikálni /ahol amúgy egy gyereknek amúgy sem akad látnivaló, tele luxus butikokkal, méregdrága kávézókkal/, hanem máshova, esetleg sehova. Mert a Pride felvonulás ideje alatt egyszerűen nem látsz máskor senkit "úgy" viselkedni az utcán. 2. nem csinálják a nyílt utcán (kifejthetné nekem valaki egyszer mit csinálnak, érdekelne...). Soha, életem egyetlen napján sem csinálták sem előttem, sem az utcán azt amire te gondolsz. Sem csókot, tapizást, még egy szeretettel teli ölelést vagy kézfogást sem láttam! Megvannak a maguk közösségei ahol ezt megteszik, vagy szánalom, de a négy fal közt. Mert tudják, a társadalom nem nézi jó szemmel. Bátrak, erősek, mernek szeretni, a társadalom reakciója taszítja őket, és nem kérnek a ti buzizásotokból, lökdösésből, beszólásból. S ez véletlen sem tapintat részükről, egyszerűen tudják, felkészületlen az elfogadásra a legtöbb ember és magukat kímélik a kellemetlenségektől.

Tudják, ez egy átmeneti állapot, most építjük a szivárványhidat a középkori boszorkányégetés, gyilkosságok, bántalmazás, mai magukat "nácinak" nevező, előítélettől, gyűlölettől fűtött beszűkült látókörű emberek elméjén átívelve a teljes elfogadás, emberség felé. Ez egy út, együtt, kézenfogva járjuk, a szivárványt alkotó milliónyi színből álló téglát adjuk át egymásnak, közös erővel, megtanítva gyermekeinket, unokáinkat az építés örömére, szeretetre.

Várom a napot, mikor az #lmbtq megszűnik létezni. S marad helyette az ember, a szeretet.

Lábad már órákkal ezelőtt lefagyott. Az orrod csípi a hideg, igyekszel minél lassabban levegőt venni, reméled a jégszilánkok az orrod járatait fagyasztják át, a tüdőd előtt már olvadásnak indulnak. Jeges szél süvít, úgy képzeled ha füled megfognád óriási reccsenéssel letörne, annyira jéggé fagyott. Ábrándozol, beh' jó lenne egy kis melegség, már oly régóta nem hozott enyhülést ez a tél. Szíved, tested, lelked fagyott, nap nap után öleled a kandallót némi forró csokival a kezedben, lábaid lavórban áztatod. Oké, nem csak kakaó, belelöttyintettél egy kis rumot is, belülről is melegít - na jó jó, csokit a rumba :) Miközben nézel ki az ablakon, szomorkodva, egyedül, várod a havat, az enyhülést, a szikrányi napfényt mely szíved-lelked átmelegíti, s új lendületet ad a következő szürke, hideg, rövid nappalokhoz. Az a kis szikra, ami segít átvészelni az egész telet, kibírod a gyönyörű, langyos, színpompás tavaszig. Újra élni szeretnél, nem csak vegetálni a falak közt - egyedül. Bizony, még a magányt sem tudod senkivel megosztani, barátaid rég elpártoltak, családodnak saját ritmusa van ami csodák csodájára sosem egyezik a tiéddel.

Meglátod az első hópihét - ó de vártam már! - kiáltod. Emlékszel, még kisgyermekként ültél az ablakban, vártad, lested, már majd elaludtál, de micsoda izgalom! Megérte minden nap ülni és várni, hátha megtörténik a csoda. Ilyen a szerelemre is várni. Éled az életed, rutinszerűen végzed el feladataid, de nem vagy boldog. Üres minden, hiányzik a lendület, a tűz, a szenvedély, a lángolás, rajongás, a mosoly, boldog mámor. S mikor végre eljön, lelked kivirágzik, szemeid kitágulnak, mosolyod csillog szemedben, s elképzelni sem tudod hogy tudtál eddig élni nélküle.

Minden szerelem más, egyedi, másképp rabolja el lelked egy kis darabkáját, majd viszi magával örökre. Különbözőek, csakúgy akár a hópihék. Nincs két egyforma. Ezért gondolom, a nagy Ő nem is létezik, hiszen a rajongásod tárgya is folyton változik korod, tapasztalataid, életed pofonjai során. Más igényeid lesznek, hol az állandó bulipartner, hol a biztonság, a nyugalom, s igen, lehet ez akár egy észveszejtően jó szexpartner is aki olyan fellángolás mit sosem felejtesz, már már azt hiszed ez igazán szerelem. Pedig nem más, csak fellángolás. De ő a legszebb hópihe, azonban hiába óvod, véded, egyszercsak ugyanúgy elveszted, mint a többit, elolvad a kezedben. Vinned kell tovább az emlékét, szívedben őrizni ameddig csak teheted, emlékezni a közös percekre, órákra, ölelésekre, mosolyokra, szenvedélyre, arra mennyire egyben voltatok, ti ketten egy és ugyanaz, szinte összeolvadás. Igen, olvadás - de vége lett. Vége a télnek, jön egy új szakasz, nyílnak a színpompás virágok. Egyedül ugyan, de ott állsz az ajtóban, s rajtad múlik, kilépsz-e rajt' keresve a boldogságot, nyitottnak lenni minden apró csodára, vagy visszaülsz a hideg kandalló mellé, s vársz a csodára. Mely' nem jön el, neked kell érte menni. A közben eltelt időben lefuthatod az önsajnálat-önsanyargatás millió fájdalmas változatát, de remélem rádöbbensz, úgyis neked kell felállni és mindent másképp csinálni az eddigiekhez képest. Mert csak TE dönthetsz, léphetsz ki az ajtón, ahol várnak a csodák, az újdonságok, s talán egy újabb lángolás, mely elemészt, s örök nyomot hagy lelkedben. Amíg él a tűz, van élet, s ez visz előre. Lángolni, égni, szeretni, szenvedéllyel, szívvel-lélekkel, örökre.

Nagyon szeretnék végre megváltozni, de nem tudom megtagadni magam. Nyilván megtanultam "viselkedni", valamelyest megfelelni az elvárásoknak, csendben maradni mikor ordítanék legszívesebben, s fapofát vágni azzal ellentétben, ami igazán a szívemből jönne, úgy istenigazából elküldeni valakit a p*csába. DE; egy dologban folyton folyvást kudarcot vallok; magamra veszek dolgokat, pedig néha teljesen felesleges.

Ilyenek vagyunk mi nők - hogy is gondolhatnám, csak én vagyok így berendezve! Nők, érzékenyek, összetett gondolkodással, túlagyalással, lelkizéssel - ó de szeretnék inkább férfi lenni! A férfinak általában minden fekete-fehér. Jövök vagy megyek.  Előre vagy hátra. Feleség vagy szerető. Pénz vagy szegénység. Munka vagy család. Egyszerű döntések, míg mi a szivárvány millió árnyalatában képzeljük el a dolgokat, agyalunk, merre lenne jobb, kockázatelemzést végzünk, tervezünk, sírunk, nevetünk, vállra borulunk, értjük, mégsem értjük, pro-kontra listát készítünk, tudjuk mi a helyes, de mi van ha mégsem.... állandóan ez a kombinálás. Már bele vagyok fáradva. Nincs az életen egy "reset" gomb, amivel az eddig elkövetett hibákat egyszerűen hussss, semmissé tehetnénk? Sz*rok  a mai silány műmájer idézetekre, melyek a közösségi hálón és minden sarkon vannak, mondván, "a hibák és a fájdalmak formáltak ilyen erőssé/sziklaszilárddá/stb..... A nagy francokat. Szeretnék felszabadult lenni, egyszerű nyugodt életet élni, szeretni, barátokat tudni magam körül, néhány embert aki csak úgy felhív, vagy megkérdezi "na mizujs, van egy órád? Ugorjunk le a Dunapartra fagyizni". Ugyanis, láss csodát, egyedül rohadtul nincs kedvem, ugyan ki a franc szeretné? Az egyedüllét feltölt, sokszor szükség is van rá, igen, nézzünk magunkba, forduljunk befelé, gondoljunk át mindent, DE EZT ÉLETNEK NEVEZNI? Na ne nevettess!

Mindenki mondja, menjek sétálni, vigyem ki a kutyákat, örüljek a nyárnak, menjek motorozni, vagy vagy vagy.... aham, ez mind megvolt. Bocsánat, de ez marhára nem élet, nem perspektíva és erre SEM lehet berendezkedni. Gondolj bele, egy idő után a haverokkal züllésbe is belefáradsz, minden hétvégén bulika, iszogatás, sétálgatás, zene, füst, tömeg. Na én pont a f*sz másik végén vagyok.

S miért is kamaszok vannak a címben? Talán írtam korábban, két kamasz gyermekem van. Lánykám 14 fiam 16 éves lesz "maholnap". Abszolút "normális" kamaszok, tehát rendetlenek, nem tanulnak, feleselnek, nyeglék, mindent szanaszét hagynak, a suliban teljesíthetnének jobban HA tanulnának is... :)))) De mindez fikarcnyit sem számít én is voltam kamasz, és őszintén szólva kifejezetten örülök az önállóságuknak, a lázadásnak, a feleselésnek, teljesen természetes, így látom őket igazán, nem szerepet játszva elvárásoknak megfelelve, görcsösen. DE! A lényeg; ha egyetlen évben, egy alkalommal szervezek olyan programot, ami mindannyiunkat érdekel (holnap lesz a Kamion EB a Hungaroringen), 2015-ben voltunk utoljára, azóta sosem volt rá pénzünk, megvannak a jegyek, hurrá családi program.... mi a fityfenét gondoljak akkor, ha a fiam beállít este 6-kor hogy "anya, a Bence is eljöhet velünk holnap?" NEM (bammeg) Okéééééé, mondja erre és kisétál. Nem duzzog, nem rángatja a vállát vagy ilyesmi, de a falakon átsüt. Akár le is tojhatnám mit gondol, de mivel a fiam, agyalok.

Először is; igazán sz*rul esik,  ennyi ÉV után, ennyi szervezés és "jujdevárom" "jajdeizgi" és hasonlók kíséretében a CSALÁDI program előtti este benyögi hogy a haverja jöhetne-e. Tehát, tévesen gondolom, neki ez nem annyira fontos, vagy nem akar velünk jönni, mégis inkább a haverok, kérdezzem meg vajon érdekli-e? Persze megtettem, hiszen a jegyet meg sem vettem volna, de mi van ha meggondolta magát? Akkor az lesz belőle, hogy én kényszerítem hogy velünk töltsön egy napot, holott talán a haverjával lógna, szívesebben bringázna? A mérleg másik serpenyőjében ott van az állandó kamasz panasz; sosem nyaralunk, nem megyünk sehova, már megint nem tudjuk megvenni, úgyis drága mégis kihagyjuk, jaj drágám ne haragudj.... Most legalább lenne valami, ami MINDENKIT érdekel és szórakoztat. Lesz ott motor, kamion, drift, sportautó, eszem iszom, food truckok, gokartok, bazi nagy kamionok amikbe beülni is szabad, szóval tényleg szuper, sőt még pénzünk is van rá.  Miért ennyire fontos, hogy a haverja is eljöjjön? Amikor 3 hosszú év után ez a legeslegelső közös családi program?

A csavar; talán csak én hiszem azt, mi egy család vagyunk. Görcsölök kinek mit főzzek, legyen tiszta ruha, megértem, tolerálom (nem, képtelenség mindig némán) az összes .... mindent a páromtól, gyerekektől,  s mivégre? Este fél 7 van, és itt dühöngök nektek a virtuális térben. Meeeeekkkkkkkora család mi? Igazából mindenki éli a nyamvadt kis életét, jól érzi magát. Én vagyok az egyetlen egyedül, aki vár a többiekre, és mire bejönnek legszívesebben egy jó nagy szaftos "kapjátok be" hagyná el a számat, fröcsögve, minden indulattal, dühvel, csalódottsággal körítve.

Hiába az őszinteség, a nyíltság, hiába a "coming out" a betegségemről, mindez nekik csak egy információ. A mélységébe sosem fognak belelátni, nem érdekli őket és fikarcnyit sem tesznek semmit azért hogy megkönnyítsék a mindennapjaim, foglalkozzanak VELEM úgy istenigazából. Élik világukat, és ha marad idő kapok belőle. A legnagyobb probléma a mai világban itt és most van. Érzem a bőrömön, szinte ráragadt, tapintható az egész testemen. A közöny. A nemtörődömség. Az elvárások; EGÉSZ CSALÁDOM elvárja, értsem meg őket. Most nekik más a fontos, nem érnek rá, nem tudnak itt lenni, már megint segíteni kell valakinek, mással töltenék az idejüket. Hát én mi a franc vagyok? Azon felül hogy egy rohadt házvezetőnő? Ennyit érdemlek? Néha odadobni egy rohadt koncot, fél napot, órát, percet, és egy puszit az arcra, és le van tudva?

Itt ki is merül minden törődés? Nem kisapám, ez összvissz a saját lelkiismereted megnyugtatása, hogy mikor az asszony a társad magányába fulladva, szorító mellkassal, könnyeit lenyelve panaszkodik és kiönti szívét, azt mondhasd magadnak, mindent megtettél, de hát odajöttél, adtál puszit, meg is öleltél. "De hát én törődök veled!"

Tudod te mi az ölelés? Test és lélek összeforr egy végtelen remegésben, együtt dobban a szív, elmerülsz a pillanatban, hallod zihálását, érzed, erre vágyott ő is rég, s nem akar elengedni. Soha többé. Tudod mi a csók? Nem a csücsörítés, és a gyorspuszi; azt az oviban csináltuk a bokorba bújva azt hívén ez a csók. Szenvedély, összeolvadás, azért lélegzel hogy ezt a pillanatot minél tovább nyújtsd, élvezd, a másik testének része vagy, s ő a tiéd. Tudod mi az, szeretkezni? Szerelmeskedni? Egyé válni a másikkal, szív-lélek-test-elme, mikor nem is kell odafigyelned mi esne jól neki, mert egyszerűen tudod, együtt rezdültök minden másodpercben?

Ezt hagyod ki nap nap után. S ne várass túl sokáig, mert nem érdemes ... Eljön minden nőnél a pont, mikor egy jó nagy baszdmeget a fejedhez vág, te pedig majd azt kérded miért. Hova lett a családom? Pedig ÉN mindent megtettem, megadtam nektek mindent. Otthont, autót, motort, mindent amit pénzen meg lehet venni....!!!!!

Ez a bejegyzés egy óra alatt készült el. Ő pedig felhívott, legalább bocsánatot kérve, de ahogy az agresszív kismalac a viccben, én sem voltam finom, nőies, konkrétan rácsaptam a telefont. Hát itt tartunk....

A fekete sas

Engedjétek meg, először is, hogy „személyeskedjek” egy kicsit.
Iskola (igen, az általánosban és a középsuliban is) történelem 2-es, épphogy a küszöb alatt átcsúsztam, és tojtam a törire. Mert unalmas, száraz, marha sokat kell tanulni, évszámok, királyok, ki mikor, mettől, meddig… Jesszusom, de untam! Annyit azért mindig figyeltem órán hogy ne bukjak meg.

Emlékeztek gyermekkorunk gyöngyeire, mint amilyen az Egri csillagok? Kizárólag felnőtt fejjel érdemes elolvasni, ekkor érted meg az összefüggéseket, és találod meg benne a mondanivalót, értelmet, s kapaszkodj meg, a romantikát is! Olyan erős benne a szerelmi szál, hogy csak kapkodod a fejed, és hevesebben dobog a szíved! Szerencsére változik a világ, a tanárok, az oktatás, az emberek, és igen, számtalan fantasztikus író is alkot meséset, feledhetetlent, varázslatosat.

Első találkozásom a Bizánc című remekművel 2016., Pusztai Andrea írónővel pedig pontosan ugyanezen év novemberének 16. napja, egy író-olvasó találkozón Budapesten. Eme napig abban a hitben éltem, az írók mind UFO-k, különleges emberek különleges képességekkel, megközelíthetetlenek, és minimum kézcsókolommal kell köszönni a hölgyeknek, uraknak pedig főt hajtani. Mert hát mégiscsak ŐK azok!
Remegő kézzel szorongattam a Bizánc trilógia első kész kötetét – a hátsó sorba ültem, mert persze elkéstem… Épp Csikász Lajos ült a színpadon drága barátnőmmel Rozsonits Judittal szemben, az akkor épp aktuális könyvéről beszélgettek. Közben megláttam AZ írónőt is az első sorban. Gyerekek, mint egy ovis, olyan lázba jöttem, HÁT OTT VAN! JAJ, DE ÖRÜLÖK! Néztem az órát mikor lesz már vége a Lajos interjújának − bocs Lajosom! pedig szuper voltál−, hogy lássam az alkotónőt, halljam a hangját és megismerjem kicsit.
Az, hogy nem csalódtam, nem kifejezés. Micsoda egyéniség, egy varázslat, jelenség, páratlan szókinccsel, jó humorral, túlontúl alázatos és minden csoda ellenére nagyon szerény. Az a rövid idő, amíg a bemutatót hallgattam, sajnos tovaszállt, mintha csak egy röpke pillanat lett volna csupán. Olyan érzés egy könyvbemutató, mintha az író maga beengedne a saját fejébe, megtudsz az alkotás folyamatáról olyan részleteket, amit soha sehonnan nem tudnál meg, szó szerint a kulisszák mögé tekinthetsz.
Utána természetesen a dedikálás jött, remegett kezem, lábam az izgatottságtól, hiszen Pusztai Andreával találkozhattam! Az ő könyve volt az első, amit elolvastam a kortárs irodalomban, történelmi regény pedig pláne nagy szó! Felkeltette az érdeklődésem a műfaj iránt, mely azóta töretlen. Sőt, igazából most már csak azért olvasok néha más műfajban is, hogy kissé pihenjen a lelkem.
Páratlan csoda, ahogy ez a trilógia létrejött. Érezni minden lapján a szeretetet, a rengeteg munkát, törődést, a többéves tanulást, kutatást.

Ez a szeretet sugárzik Andiból is, sőt, egész családját körbeöleli. Volt szerencsém megismerni a szüleit is, akik nem is gondolták, hogy csak egy olvasó vagyok, olyan lázban égtem.

Szeretném, ha emberek százai állnának sorban a könyvbemutatókon, hiszen ettől ragyog az író lelke, ösztönzi őt a további írásra és személyesen kifejezhetjük az iránta érzett tiszteletet, szeretetet, és elismerjük a munkáját. Gyertek el ti is a következő találkozóra, hozzátok a barátokat, szomszédot, nagymamát, beszélgessünk egy jót az Andival, csináljunk közös képeket, és ragyogjunk ettől a felemelő találkozástól, megannyiszor visszagondolunk rá!

Aki az eseményeket követni szeretné, tekintsen erre az oldalra! :

https://www.facebook.com/Pandioldal/

Margitnéni egy kis házban éldegèl Gyuszibácsival. Apró kamra, kis konyha középen egy asztallal, az ablakban virágok éldegélnek. A nappaliban van a hálószoba, vagy a hálóban a nappali?.... 

Minden nap egyforma.

Ébresztő reggel 7 körül. Átszaladni az unokához biztos elment-e iskolába. Elteltek évek, a kisunoka már 16 éves, de magyarázd el egy nagymamának a kamasz fiú lelkivilágát... :) Utána irány a pipiket megetetni, összeszedni a tojást, kutyáknak vizet adni. Később gondol ő magára is! Annyi a dolog, ráér a kávé, a reggeli! Bizony, muszáj enni, megmondta a háziorvos! Levágja a szelet kenyérkét, gondosan megszabadítja a sötét héjától, felteszi a kotyogósba a kávét. Míg a nedű illata belengi a konyhát kiszámolja a gyógyszereit a pultra, egy sem maradhat ki! Cukor, szív, izületek, ó ki tudja már.... a ráncos kis kezek rutinosan dolgoznak, végzik a napi teendőiket. 

Hjaaj végre leülhet. 

Reggeli, kávé, majd nemérünkrá ücsörögni! Fel kell tenni az ebédet, mit szól majd Gyuszibácsi ha nincs friss főtt étel a kis asztalon, ahol már megszokta? A kávét is meg kell ám kavarni neki, gyógyszereit leszámolni. Ó csak a víz ne maradjon ki, a csuprot tele kell engedni! Ha pihen kissé és nem hideg, így ni a sarokba ahova kell.
Gyuszibácsi sem fiatal ám! Egy hete ünnepelte a 70. szülinapját! Neki az édesebb, nagyobb szelet jutott az élet nagy tortájából. Margitnéni. Ott van neki Margitnéni.
Kinek arcán az élet barázdái szerencsére a szeme körül a legmélyebbek, a mosolygástól. Mert ennyi év alatt kijutott ám bőven az epéből, s mégis, mosolyráncokkal tarkított kis arca!  Hjaaj néha alig folyt le az epe a torkán! De nem hagyja magát, ha fene fenét eszik amit elhatároz annak úgy kell lennie! Ha keserű hát gyorsan lenyeljük! Dolog van nem ér rá az ember lánya fintorogni, ejjj! 
Így volt ez a tavalyi baleset után is. Elhitte. Mert hát az orvos egyetemet járt ki, tanult ember, hogy jön ő ahhoz hogy kételkedjen a szavában? Ó pedig de sokat sírt!  Fájdalmában, tehetetlenségében, bent a sötét nappalihálóban, fekve nap nap után az ágyában.... ó a fia oly' gyakran ment hozzá amikor módja volt, ó áldott jó gyerek volt ő mindig is! Jaaj, mily' fájdalmas, az anya szorul gyermeke segítségére... BÁRKI segítségére, nincs ez rendjén jaaj... a barázdákban a könnyek lassan csorognak a kis pöttyös párnára, az idő csak vánszorog... 
Megköti a békét a világgal, most türelmesnek kell lenni. Megmondta az egyetemet végzett tanult okos orvos, türelem Margitnéni, lassan gyógyul.

Hát tudja ő! Az orvos tanult okos ember. 

Margitnéni csak egy üzletvezető volt a nyugdíjig. A tejgyár kis mintaboltjában dolgozott hetente 6 napon át. Kelt hajnalban, vonatozott, pakolt naphosszat abban a fránya hideg kamrában... majd vonaton vissza haza, ott is vár a dolog, a család, az unoka.... nem állunk meg! Fáradtság? Ejj micsoda úri hóbort! Dolog van kérem!
Az élet hosszú, a napok lassan telnek, így a szolgalelkű csendes, sosem panaszkodó, csak néha sóhajtozó Margitnéni vár. 
Vár a gyógyulásra, a jobb létre, a kevesebb fájdalomra, az átaludt éjszakákra. 
Vár. Gyermeke élhesse az életét, jaaj ez nincs rendjén, szegény így is mennyit dolgozik! 
Vár. Férje a menye főztjét eszi, nincs rá panasz de nem szeretik a pulykahúst. Tudja Margitnéni, egészségesebb a disznóhúsnál! De 70 éves, neki ne reformálja meg senki! 
Vár. A Gyuszibácsi is türelmetlen. Fölkelni, vásárolni, egyre nehezebben... orvoshoz is kén' menni, jaaj de drága a benzin a kutya rágja meg!

El kéne menni másik orvoshoz. Valami nincs rendjén. 
De hát a másik azt mondta... 
Jaaj a fiatalok de hevesek tudják is ők! Már végigdolgoztam 50 évet annyi orvosnál jártam, majd ebből is talpraállok! Nemkellideorvos! Vanorvosom no! 
Ejj fiatalok, lehet mégis nektek van igazatok?... Hogy is mondtátok? Másik vélemény? Másik orvos? Szabad ilyet? Mit fognak szólni?
Elmegyek a háziorvoshoz, az még nem nagy dolog.
Gyuszibácsinak is kell receptet kérni, a cukorgyógyszere majdnem elfogyott. Ő úgysem figyel oda, nem tudja ő hányadán áll a pirulákkal!
No, akkor holnapután ott a helyem a váróban, ugye nincs ám hely azonnal, a betegség várhat, tessék addig szedni 2 tablettát ne csak egyet.

No jól van no, értem én, ő is nagyon tanult okos orvos, sok embernek segít nem ér rá azonnal. Megértem én. 
Ha fáj majd pihenek kicsinyt.
Elrepül az a két nap hamar!

Rendhagyó vagyok, nem magamról fogok beszélni, de ez nem maradhat kimondatlanul, s remélem minél több emberhez el fog jutni ami megtörtént a családomban. 

Először is mielőtt bárki szétcincálna; nem állítom minden orvos/ápoló/asszisztens/nővér olyan akiről a bejegyzések szólni fognak, és minden kórházban ez a tapasztaljat, az általános, bevett gyakorlat. Sőt, személy szerint ebben a kórházban nekem semmi negatív tapasztalatom sincs, továbbá a párom ÉLETÉT egy itteni lelkiismeretes orvos mentette meg egy éjjeli ügyeleten. Tehát, ne általánosítsunk.

Sem a kórház nevét, sem az orvos személyét nem vagyok hajlandó felfedni. 

Abszolút nem azért, mert védem őket, hanem ennek a történetnek tutti lesz folytatása, és az befolyásolhatja a kimenetelét. 

Több bejegyzést írok; a történet tavaly nyáron kezdődött, elég hosszú, de a legelejétől kell leírnom, részletesen, így lesz teljes, egész. Egyetlen oldalon sem fogsz unatkozni s garantálom, az érzelmeidre is hatnak majd. Most írás közben is remeg a kezem, pedig nem az én életem, egészségem, mozgásom van veszélyben, bizonytalan, ám mindenképp sötét jövővel, mégis, leírhatatlan micsoda indulat van bennem. Te is megtapasztalod majd, ez tényleg horror...

*************************

Tavaly nyáron két idős ember autóbalesetet szenvedett. Egy barom az emelkedőn, a kanyar előtt gondolt egyet, fékezés nélkül elrántotta a kormányt, mert eszébe jutott a hülyének, hogy hopp, itt kell balra kanyarodnom, ott az a szervízút! S mint aki jól végezte dolgát nyomta tovább a gázt. A kocsisor melyet maga mögött hagyott, képtelen volt időben fékezni, 3 autó összecsúszott. A harmadikban ült egy idős házaspár, ők "könnyebben" megúszták, nem az árokban végezték, csak az előtte lévő kisteherautó lökhárítójába csúsztak bele. A legelső autó árokban, a második a szélén, Gyuszi bácsi és Margit néni (nyilván nem ez az eredeti nevük) autója kisebbet koccant. Az útszakaszon 90 km/h sebességgel lehet haladni, Gyuszi bácsi 70 éves, világ életében vezetett mindenféle autót, nem lépte túl a sebességhatárt, hiszen Margit néni és az ő imádott kiskutyája is az autóban ültek. Ahogy sejteni lehet, megsérültek. Gyuszi bácsi karja megrándult, azonban Margit néni nem tudott kiszállni a kocsiból. A kutyus jól van! Valaki hívta a rendőröket, mentőt, szirénázva nagyon gyorsan megérkeztek, hála nekik! Margit nénit KISZEDTÉK az autóból, s mivel a nyakát és hátát nagyon fájlalta, szirénázva vitték a KÓRHÁZBA. Gyuszi bácsi várta a fiát, aki intézte a továbbiakat a rendőrséggel, lévén apukája sokkos állapotban állt az autó mellett. 

AZ AUTÓ; elég annyit mondani, a motor a műszerfal alatt van. Murphy szerencsére aludt, s minden istenség ki vigyáz ránk, álmunkra éberen figyelt. Gyuszi bácsi a saját lábán távozott a helyszínről, az autó pedig gazdasági totálkáros lett. A MOTOR A MŰSZERFALBAN! Még leírni is szörnyű. Szinte csodával határos hogy... á le sem merem írni. 

Az öregek lánya is értesült a balesetről, ő ment be édesanyja után a kórházba. Fiuk intézte az autót és a papírokat, a vontatást. 

MARGIT NÉNI; a történet igazából róla szól. Fekszik a sürgősségin, vár a vizsgálatra. Vár, érted? Autóbalesetes, szirénázó mentő hozza be és vár. Kurva nagy szerencséje az egész osztálynak hogy nem én feküdtem ott, mert biztos nem maradok olyan csendes türelmes és megértő, mint a néni. Azt gondolja, ha szól akkor nem bánnak vele jól, így bőszen kivárja a sorát. Amit még tudni kell; Margit néni az a típus, akinek a hátából szíjat lehet hasítani. Komoly betegségei voltak, többek közt agyvérzése is, amiből alig jósoltak esélyt a felépülésre. Félig bénán saját felelősségre távozott a kórházból, mert neki dolga van. Ott az unokája, szalad a ház.... csinálni kell. Amit tudott elvégzett, kisebb nagyobb segítséggel. Újratanult írni, olvasni, beszélni. Tehát a mi nénink nem az a nyafogós típus, a vizsgálatot végző....

... ORVOS; végre hajlandó fogadni szegénykémet. Van pofája megkérdezni a néni lányát: jaj a maga anyukája mindig ilyen nyavalygós, panaszkodós? Hát ha én lettem volna a lánya biztos elküldöm a picsába hogy foglalkozzon a maga dolgával! Bazzeg nemrég autóbalesete volt hadd panaszkodjon már! Apukám, megnéznélek téged mit mondanál egy ilyen baleset után, csárdást járnál fültől fülig mosollyal az arcodon? Pofátlan disznó, nem véleményt kell mondani, csak vizsgáld meg! 

Mit tartanánk alap dolognak egy olyan balesetnél, ahol a beteg fájlalja a nyakát, hátát és ÖNÁLLÓAN KÉPTELEN MOZDULNI? Röntgent? CT-t? MR-t? Mivel már túl vagyok egy porckorongsérv műtéten nagyjából tisztában vagyok a gerinc anatómiájával, és egy ilyen balesetnél marhára nem tartom elégségesnek az egyoldali röntgent. Amit félvállról vesz az orvos, azt mondta semmi sérülés és hazabocsájtja RECEPT, GYÓGYSZER, BÁRMI nélkül. Kenegesse, pihenjen, majd helyrejön.

A sérülésről egy kis szösszenet; OSTORCSAPÁS. Hallottál róla? Mikor jól tarkónvágnak, megrándul a nyakad előre, majd gyorsan hátra. Nézz meg autótesztes videókat, ott mutatják pontosan. Na ez történt a nénivel is. Akkorát rándult a nyaka a másodperc törtrésze alatt... borzalmas belegondolni is.

Margit néni szinte sír minden nap otthon. Önállóan képtelen felülni. Fekszik naphosszat, fáj a háta, fáj a nyaka, de hát ő már akkor is mondta. Ha éhes, etetni kell, ha szomjas szívószállal kortyolgat. Szegény annyira szégyelli magát néha nem is kér semmit inkább, csak ne zavarja a családját. Izomrándulás, mondta az orvos, majd elmúlik, biztos hetekig tart mire jobban lesz. 

Eltelik két hét. Háziorvos. Még mindig nagyon fáj. Nem javul, csak annyit hogy már nehézkesen ugyan de fel tud ülni, elmegy wc-re (basszus el se hiszem, kb. 2 hét után annak kell örülni hogy ki tud menni a 3 méterre lévő wc-re önállóan!!!). Újabb kencefice, izomlazító, görcsoldó... és legyen türelmes. Nem nem nincs szükség újabb vizsgálatra. Azért Margit néni sem hagyja magát, kér beutalót reumatológiára, mégiscsak lássa egy szakorvos is. 

Újabb két hónap - mire bejut a reumatológiára. Mondjuk mindig, sz@r az egészségügy, hosszú a várólista, hát itt van tessék! Súlyos sérülés, és várnia kell. A sürgősségin, a reumatológián, a gyógyulásra.... Kap nyakmerevítőt, mert sajnos még mindig nagyon fáj... és a nyaka elég furcsa pózban van - kissé balra dől és nem tudja forgatni. 

Szorgalmasan kenegeti, próbálja tornáztatni ahogy a reumatológián tanították neki. Hosszú idő telik el, de kezdi jobban érezni magát, a mozgásán is látszik, nem annyira bizonytalan. Jön-megy, tesz-vesz, jobb a kedve, már főzöcskéz, mászkál vásárolni... 

A több hónapig tartó kálvária után fellélegzett a család. Mindenki megkönnyebbült, hátha mégsem volt tényleg akkora baj és mi mind "paráztunk" az egészen, idegességünkben vádoltunk, türelmetlenkedtünk... s milyen jó tényleg minden negatív, hurrá semmi baj. 

Ez történt 2017-ben. 

*************************************

Nekem ne jöjjön senki azzal, hogy "mert fáradt az orvos", "túl van hajszolva", "szar az egészségügy", és hasonló dolgok. Aki ott és akkor vizsgál, segíteni köteles, kivizsgálni, a legjobb tudása szerint gondoskodni a betegről. Minderre alap az eskü is, de ha az nem elegendő, ott a lelkiismeret. Életről, halálról döntenek, emberek mindennapjait keseríthetik meg - vagy tehetik jobbá. Ha némelyek nem játszanának istent, és legfőképp nem beszólogatnának a beteg családtagjának mert a baleset miatt fájdalmai vannak és panaszkodik, más lenne a helyzet. Amennyiben az említett orvos/asszisztens/ápoló/nővér úgy érzi marhára elege van az egész szarságból, alulfizetett, bezzeg a Lidl-ben és az Aldiban jobb a fizetés, akkor nem kell játszani a mártírt, hanem felállni és menni oda. Isten ments hogy emberek, esetleg betegek közelébe menjen a jövőben! Az ilyen embereknek már se kötelességtudata, se lelkiismerete sincs, és mártírként maradnak ott mert ez a szakmájuk, esetleg azt hitetik el magukkal nincs más, nincs jobb, nem értenek semmihez stb. 

Neeeeem kedvesek, fel kell állni és lépni! Egy baromi nagyot. Ugyanis a ti kiégett agyatok miatt jelenleg Margit néni életveszélyben van, és Gyuszi bácsi pedig sír az ágya mellett. Nincs egy nyugodt éjszakájuk - sem nekik, sem a család többi tagjának. Ezt nem tehetitek. Aki az egészségügyben a saját ego-jával el van telve az  és nem a beteget nézi, és tesz meg érte mindent, menjen a francba. Nincs más kifejezés. Érthetetlen számomra miért maradnak még mindig ott? Ja, hogy jó a zsebpénz mi? Mert Margit néniék is tömik a zsebeiteket, csak a nagy nyavalygásban ezt elfelejtitek! Amikor én is ott voltam betegen a kórházban készséggel elfogadtátok a páromtól a pénzt mi? A papírforma szerint én is marha rosszul keresek ám! Az nem feltétlen a valóság. 

Szóval az egészségügyi dolgozóknak üzenem, mély levegő és találják ki mit akarnak ettől a pályától. Ha a pénzt, akkor eleve azt sem értem minek ezt választották? Sosem volt jó a fizetés. A hivatástudat? Akkor talán ilyen esetek nem történhetnének meg!!!! Mert mindannyian ott és akkor a beteggel lennének elfoglalva, segíteni neki és nem nyavalyogni, pofákat vágni kéne! 

Ismétlem magam, mert a tapasztalatom szerint a mai emberek szövegértésben, értő olvasásban nincsenek a topon. Ezzel zárom az 1. részt. 

Először is mielőtt bárki szétcincálna; nem állítom minden orvos/ápoló/asszisztens/nővér olyan akiről a bejegyzések szólni fognak, és minden kórházban ez a tapasztaljat, az általános, bevett gyakorlat. Sőt, személy szerint ebben a kórházban nekem semmi negatív tapasztalatom sincs, továbbá a párom ÉLETÉT egy itteni lelkiismeretes orvos mentette meg egy éjjeli ügyeleten. Tehát, ne általánosítsunk.

Sem a kórház nevét, sem az orvos személyét nem vagyok hajlandó felfedni. 

Áldásos tündérvirág, minden társaságában töltött pillanat mellyel tested elárasztja maga a csoda.
Légy észnél; nem alap az életedben, hanem tenned kell érte, nap nap után, maradásáért harcolnod kell, távolléte kínkeserves szenvedést, szomorúságot, reménytelenséget, állandó szürkeséget hoz életedbe. Egészen addig szenvedhetsz a hiánya miatt mígnem egy nap rájössz, ő sem a szádba magától repkedő sült galamb ám!

Aranyköpés, tuti tippem híján elmesélem a tegnapi napom (megjegyzés: 3 napja történt csak átírtam a bejegyzést), csodálatos volt!!!!
A reggeli kezeslábasos pizsiben nyűglődést is bevallom, ok nélküli végtelen szomorúság marta lelkem. 10-ig még "elvoltam", de vége lett a kedvenc sorozatomnak (Lucifer)... Épp keresgéltem mivel üthetném agyon az időt, párom épp indult dolgozni (hát peeersze hagyj itt te is....grrr)... Hallottam lépteit, nyitotta az ajtót, majd visszafordult. Mellémült, simogatta a fejem, legszeretteljesebb hangján mondta;

Ideje felkelni.
Nem.
Várnak a kutyáid.
Nem.
A Pöcöknek megígérted tegnap hogy kikeféled a bundáját.
Semmi kedvem.
Naaa gyere, mozdulj ki, süt a nap, sétálj egyet a kutyukkal.
Jól van látom úgyse hagysz békén.
Nem hát! gyere naaaa! :)
Elsírtam magam. Édesen elkezdett vígasztalni, bár estig nem tudta ő sem, sírásom felszabadító, fájdalom nélküli, sőt, hálával telt szívem. Észreveszi fájdalmam, figyel rám, törődik velem. Már nem hagyja rám hogy bekucorodjak, inkább más utat mutat, eltereli a figyelmem. Pár hónapja még azt hitte azzal tesz jót ha így hagy, de annyira figyel, magától ráérzett mire van szükségem. Valaki rángasson ki, állítson fel a fotelból!
Megvárta míg felöltözöm, cipőbe bújok és kimegyek a kapun. Tudta, ha fikarcnyi esélyem lesz újra bevackolok...

Lógó fejjel bandukoltam két csodás kutyusommal. Mint mindig, kitörő örömmel fogadtak - és a sétát persze :) Kis sétát lőttem be, a közeli fenyves volt a cél. Amint lecsatoltam róluk a pórázt kitört belőlem a nevetés, ez a két bohókás csodakutya ha szárnyuk lenne repülnének! Maximális sebességen kergetőznek mint két kisgyerek, imádom nézni ezt az önfeledt játékot, vidámságot! A napsütés, levegő és a felszabadult, lelkes társaságnak hála, mosolyra fakadtam. Ott, abban a pillanatban éreztem, semmi okom rinyálni.
Fél szemmel a kutyáim őriztem, közben felfedeztem - a már százszor látott- fenyvest, talajszinten :) Megmutatom nektek milyen klassz képeket sikerült lőni! Szeretném ha látnátok, milyen apróságokon múlik minden. Egyszerűen csak ki kell sétálni, venni egy mély levegőt és kinyitni szemed-szíved-lelked. Felfrissülten, nyugodtan, vidáman értem haza, tüdőm tele friss levegővel, millió színnel, illattal, még most is szárnyalok.A kutyáim feltétel nélküli, odaadó szeretete, öröme mikor engem látnak páratlan, kiszakít a félig-meddig magamnak kreált valóságból, és egy egész más dimenzióba helyez át szinte abban a minutumban. Nincs lény a földön, aki ennyire tud örülni, feltétel nélkül lelke-szíve-teste minden sejtjével. Nem kér, hogy adjon, nem követel, nem támaszt feltételeket, egyszerűen csak szeret és ad, végtelenül. (Itt kívánom megjegyezni, van 3 cicám is, de ők egy lapon egyáltalán nem említhetőek a kutyákkal. Akkora egyéniségek és hisztis kis dögök néha :).... )

A friss levegő nekünk létkérdés, ki kell menni ha tetszik ha nem. Mai kifejezéssel élve, ki kell lépni a komfortzónából. Behajítani a sarokba a kezeslábas pizsit és uccu neki. Egyelőre még mindig bizonytalan vagyok és hangulatom ingadozó... az önsajnálatot lassan elfedi a bizakodás és változni akarás pihepuha takarója, melyet egy szerető társ, vagy barát, bárki akit ÉSZREVESZEK terít reszkető, magányos testemre. Most épp a párom volt az, de ha jól átgondolom, szinte naponta megfogja valaki a kezem, csak nyitottnak kell lenni, észrevenni ezeket a gesztusokat, jeleket, embereket. Mindez csak rajtunk áll, más nem teszi meg helyettünk.

Mindig emlékezzünk, érezzük át a felénk áramló szeretetet, törődést. Írd le, vezess naplót, készíts fotót, amilyen módszer neked megfelel. Én imádom a fotókat, a boldog pillanatokat megőrzi az örökkévalóságnak. Ha az érzés mely társul hozzá elég erős, amint ránézel újra előkerül agyad rejtett zugából és feltölt, boldoggá tesz. Fontos a barátokat, ismerősöket, emlékeket arannyal díszített csodás ékszerdobozban őrizni, ami a szívünk középpontjában kap helyet. A nehezebb, hosszabb, igazán küzdelmes, fárasztó napokon ők tudatják veled, értékes, fontos ember vagy és figyelnek rád.

Itt a fényképalbumom, néhány igazán jól sikerült képet megmutatok nektek. Legközelebb új képekkel jövök, elmesélem milyen klassz volt a kirándulásunk az Egri várban, ahonnan ólomkatonákkal tértem haza. Igen. Egy nő. Ólomkatonákkal. :)

Ölelés!